Zsepibaba blogja

Az elmúlt hónapban ismét több megrázó eset jutott a tudomásomra. Meghalt, kórházba került, kiderült hogy... Amellett, hogy a két legfontosabb férfi az életemben ismét vizsgálatokon járt. Meg kellett írnom ezt, meg ha nem is vidám, mert nem tudok hallgatni. Túl sok. Túl dühítő. Túl minden. (Ha családtagom vagy, el ne olvasd!!!) 

12 évesen szembesültem először a halállal. Azon a napon minden megváltozott. Akkor kezdtem felfogni a felfoghatatlant. Mi az, hogy örökké, és mi az hogy soha többé. Illetve próbáltam felfogni, de az ember agya képtelen felfogni ezeket a fogalmakat, azért ennyire ijesztő, azért ennyire fájó, idegtépő, mert sokmindenre képes az emberi agy, de a végtelent nem tudja feldolgozni.

Aztán 13 évesen találkoztam először a rákkal. Éppen nyár volt, nekem még létezett családom, és a Mályi tónál voltunk, készültem egy óriási hamburgert enni. Mindenre emlékszem. A napsütésre, a hamburgerre, a telefon hangjára, mama hangjára, ahogyan a telefont letéve beszél, és átadja az információt, hogy keresztanyámnak hetek óta fáj a feje, nem hat a fájdalomcsillapító. Elment az orvoshoz, ki fogják vizsgálni. Akkor ott a hamburger fölött iszonyúan megrökönyödtem. Fejfájás hetekig… nincs fájdalom, amit jobban gyűlölök, egy óra is sok belőle. Hetekig nem múlik el???
Aztán hamarosan kiderül. Agydaganat.
Innentől, 13 éves korom óta, amikor elkezd fájni a fejem, megiszom egy nagy pohár vizet, és azonnal beveszem a gyógyszert, nem érdekel mennyire káros, nem érdekel, hogy talán csak éhes, szomjas, fáradt vagyok, hogy talán elmúlna pár perc múlva magától. Én azóta, ha fáj a fejem, azonnal beveszem a fájdalomcsillapítót, és várom a félóra leteltét, hogy hat e vajon, vagy nem, és... Mert akkor ott a strandon a hamburger fölött olyan közelről hallottam a daganatnak még csak a lehetőségét, azt, hogy ez tényleg létezik, nem csak a filmekben, nem csak másokkal, hanem az én családommal is, hogy a rettegés egy új dimenziója nyílt meg előttem. És nem volt visszaút.

Rettegtem, amikor megtudtam, hogy látni fogom keresztanyámat kopaszon. Mindig is rettegtem a kopasz nők látványától. Nem azt gondoltam, hogy csúnyák, hogy gonoszak, vagy ilyesmi, egészen egyszerűen nekem a nő látványa haj nélkül valami iszonyat megrázkódtatás, valami szörnyen megalázó, valami brutális, egészen horrorisztikus látvány. Igen, ez a jó szó. Ha magamat kellene így látnom, nem mernék a tükörbe sem nézni azt hiszem, bújkálnék minden üvegfelület elől, rémálmok gyötörnének. Nem is vállalnám talán. Még a halál sem olyan ijesztő számomra, mint a fejbőröm látványa. És láttam keresztanyut kopaszon, illetve kendőben, jobban szerettem így, mint valaha, aztán meghalt. 

Aztán egyre több ilyen esettel találkoztam. Ismert emberek, távoli ismerősök, közelebbi ismerősök… minél több ilyet hallottam, annál inkább rettegtem tőle. Aztán filmek, sorozatok, és hiába csak a tévében, kitalált történetekben láttam, egyre jobban borzasztott a dolog. Egyre inkább felfigyeltem a témára, egyre inkább megviselt. Elkezdett eluralkodni rajtam ez a rettegés, elkezdtem sokat gondolni rá, pedig tudtam, nem szabad ezzel mérgeznem magam. Felesleges. Nem változtat semmin, illetve csak elrontja az életem. Pláne, hogy akkoriban még nagyon ritkának számított, ha valaki megmenekült. A betegség szinte egyenlő volt a halálos ítélettel. A kórház gondolata is az volt, miután keresztapámat gyakorlatilag ott ölték meg, pedig ő nem volt gyógyíthatatlan beteg. Persze néha lehetett egy-két pozitív példát is hallani. Én azt hittem, a haj soha nem nő vissza, aztán megtudtam, hogy nem így van. De ettől nem lett kevésbé félelmetes. A rák nekem egyenlő volt azzal, hogy kopasz nők hánynak, a legeslegijesztőbb horror, amit el tudtam képzelni a fejemben.  Talán ezért nem is láttam egyetlen horrorfilmet sem az életemben. Mert ami az én fejemben van, annál félelmetesebb úgysincs. Talán ha megnéznék egyet, csak kiröhögném. Ez minden? Ennyit tudsz?

Aztán jött a többi.  Jöttek sorra az esetek. Egyre közelebb.
A szerelmem rokonsága. A szerelmem édesanyja. A testvérem. Ismerősök. Ismerősök barátai. Ismerősök fia, lánya, édesanyja, édesapja. A szerelmem. Olyan ismert emberek, akiket kedvelek, akikkel közös a véleményünk, akiket nagyra tartok. Elkezdett a csapból is ez folyni. Rák. Rák. Rák. Daganat. Mindnehol.  Ha jól belegondolok, már alig találok olyan ismerőst, akinek a valakije, vagy ő maga nincs érintve a betegséggel. Egy ideje úgy terjed, mint a vírus. Ahogyan régen azt mondtuk, valakim elkapta az influenzát, most olyan gyakorisággal mondjuk: daganata van/volt. Vagy ha nem? Majd lesz. Tesznek róla. Kilószámra etetik, itatják velünk a műanyagot. Esik ránk a műanyag. Kinő a földből a műanyag. Keresztülmegy a sugárzás. Szabadulnak ki véletlenül ismeretlen eredetű vírusok. Amik után a sejtek megzavarodnak. Most már nem egy esetről tudok, ami vírussal kezdődött, aztán pont utána derült ki, hogy daganat. Véletlen lenne?

2018?

Talán. Innentől összefolyik minden. Nagyapám elvesztése. Azt mondanám, a legnagyobb trauma az életemben, ha nem jönne a többi, ami szintén mind a legnagyobb. Még gyerek voltam, amikor volt egy rossz álmom, nagyapa egyik ujja helyén egy csonk van, és bár semmi egyéb nem történik, csak az, hogy ijesztő így látni, félek tőle, sajnálom, bár nem látom hogy szenvedne. Csak így nyúl felém, és ez olyan rossz érzés, hogy még ma is emlékszem erre az álomra, huszonvalahány év után. Aztán a valóságban, huszonvalahány év múlva nagyapát láb nélkül kell látnom. De ami rosszabb, hogy látom a jövőt, még meg sem születik az ítélet, de én már tudom, és azt is tudom, hogy ő így nem akar majd élni, és így történik, lassan, nagyon lassan, kínok kínja után múlik el belőle az élet. És vele meghalunk mi is, mint család, minden összeomlik, a feje tetejére áll, szétesik, kicsúszik a talaj, elindul a lavina, húz a mélység, kezdjük elveszíteni egymást és magunkat. Nagyapa nekünk olyan volt, mint másoknak isten. A biztonság, a szilárd talaj. Ő maga a biztonság, egy szikla, egy vár, egy otthon, egy bástya, mindenhez ért, mindenre tudja a választ, megtalálja a megoldást, ha kétségbeestél, megnyugtat, csak a létezése is. Mi történne a hívőkkel, ha azt mondanák nekik, sőt, bizonyíték lenne rá, hogy isten nincs többé? Megsemmisült. Elképzelhető ez egyáltalán? Fel tudná ezt fogni az emberi agy? Hogy oda minden, hogy nincs már remény? Na ilyen érzés volt nekünk. Megtörtént a felfoghatatlan, eluralkodott a káosz. Egy évvel később véletlenül látom meg az egyik papíron, hogy a többi egyéb mellett rák volt a lábán...

2019.
Szintén gyerekkori álmom, és ez visszatérő, évekig gyötört bizonyos időközönként, hogy a kistestvérem, akire én vigyáztam anyával az apa hiányát pótolandó… jobban, mint a szemem fényére, gyógyíthatatlan beteg lesz. Nem volt konkrét ok, amiről tudtam volna, nem is nézett ki betegnek, csupán volt az az érzés, hogy tudtam, már nincs sok időnk, és én odaadtam az összes cuccomat, játékomat neki, elvittem helyekre, megvettem neki mindent, és lepleztem a fájdalmamat, mulattunk, a kedvére tettem mindenben. Szerencsére sosem következett be a vég, csak ez a mardosó fájdalom volt, amire felébredtem. Mindig, nem is tudom hányszor. Aztán felnőttünk, és 29 évesen ott találtam magam, hogy egy leletet elemzünk anyával. H-o-d-g-k-i-n l-i-m-f-ó-m-a. Szédülés, szívmegszakadás, széttörtem, mint egy váza. Belém hasított az az ismerős érzés. Időbe telt, mire rájöttem, honnan olyan ismerős. Az álmokból. De aztán nem adtam meg magam neki, és amikor az én akkor már nem is olyan kis-öcsém rám nézett egy este és azt kérdezte: akkor most meg fogok halni? Akkor olyan meggyőződéssel és olyan határozottan mondtam a szemébe, hogy NEM, DEHOGYIS! ...hogy még én magam is elhittem. És ott abban a percben eldöntöttem, hogy ezt a csatát megnyertük.

Közben jönnek a hírek. Újságból, tévéből, facebookról, rokonoktól, mindenhonnan. Folyamatosan, rendszeresen, megállás nelkül. Majd a következő.

2021. Január 23.

A nap, amikor eldőlt, soha többé nem nézhetem meg életem legkedvesebb filmjét. P.S.: I love you. 10-15 alkalommal biztosan megnéztem, tudom kívülről a szövegét. Imádom benne az összes szereplőt, imádom a kapcsolatokat, az egész nagyon igazi, fájdalmas, de fantasztikus humora van. Amilyen életszerű, valódi, amennyire felismertem benne magamat, a saját emberi kapcsolataimat, saját párkapcsolatomat, saját fájdalmaimat, humoromat, pont annyira a félelmeimet is. Az elejétől a végéig sírtam és nevettem felváltva, minden alkalommal, amikor elővettem. Néha annyira jólesett a lelkemnek. De azon a napon, 2021 január 23-án, amikor megkaptam azt a bizonyos sokkot, amikor kiszakadtam a világból és belekerültem ebbe az óriás centrifugába, amelybe már életem végéig bezárva vagyok, eldőlt. Nem tudom megnézni többé. Túlságosan közel került hozzám azon a napon, és én nem bírom ki mégegyszer, hogy átéljem. Még filmen sem. Nem akarom látni. Így már nem megy. Néha hiányzik a régi életemmel együtt. Ami másként volt nehéz, megvoltak a magam problémái, de nem EZ. Nem ekkora. Bárcsak megnézhetném még egyszer. Bárcsak ne lett volna az a január 23. Inkább néztem volna a filmet aznap, sírok, nevetek és hálát adok, hogy nem mi vagyunk a főszereplők. Szerencsére a mi filmünk akkor jól végződött, de sajnos folytatásos.

Sok sok rémtörténet után, amelyek mind igaz történetek, kicsit könnyebb lesz az élet. Kicsit megpihenünk, bár minden kontroll napja egy örökkévalóság, várni az eredményt egy valóságos kínzás, az agyad tömlöcébe zárva, ahol sötét van, rettegsz minden zajtól, minden beszűrődő fénytől. Várod, hogy nyíljon az ajtó végre, de rettegsz tőle, hogy ha kinyílik, mit kapsz majd. De az élet megy tovább, költözés, tanulás, új hobbi, új emberek, új munkahely… és beüt a következő.

2023.

A poklok pokla. A folytatás. A második rész. Nem vagyunk még túl rajta, így nem beszélek sokat róla. Talán majd egyszer írok erről az évről részletesen. Van mit. Írhatnék a vírusról, amivel kezdődött, a nem múló lázról, az orvosról, aki azt mondta csak teázzon (valakinek múlt már el rákja teától?), a bizonytalanságról, arról, hogy megijedünk, majd megnyugszunk, nem az, amitől féltünk, majd pár hét után kiderül, hogy de, mégis az, így persze nagyobb a csattanó… Írhatnék a fájdalomról, átvirrasztott éjszakákról, szar munkahelyekről, amelyek méginkább keserítik az életet, az eddigi legborzasztóbb születésnapról, a robot üzemmódról, ami majd’ egy évig tartott, kiesett napokról, hetekről, az utcán üvöltve sírásról, az egész nyáron át tartó mindenféle fosóshányós vírusról, torokfájós vírusról, hangszálakat gennyesre maró vírusról, amit mind elkaptam ebben az állapotban, és akkor még nem is én voltam a legrosszabbul. Leírhatnám az összes ide-oda mászkálást, tanácstalanságot, gyógyszert, kezelést, a kétségbeesést, a dühöt, hogy ez az életünk ahelyett hogy fiatalok és boldogok lennénk, hogy szeretnék inkább olyan problémákat, hogy megint részegen jött haza, hogy ki tudja megcsalt e, de nem, nekünk ezek a problémáink, megint ez, az összes rémálom valóra válik szépen sorban. És ez lesz az életünk. Ct-től ct-ig élünk, vérvételtől vérvételig. Ez határozza meg mit csinálunk ma, hová megyünk vagy hová nem, mit eszünk, mit iszunk, mikor kelünk, lesz e miért felkelni, lesz e erőm elvégezni az újabb feladatot. De most ezt hagyom. Most erről nem írok. Fáradt vagyok.
Egyik reggel megyek dolgozni, ez megint egy olyan nap, amikor híreket várok két helyről is. Menetelek hajnalban, kel fel a nap, csend van még, ilyenkor jobban hallom a gondolataimat. 

Eszembe jut a Squid game című film egyik jelenete. Az, amikor szédítő magasságban vannak a játékosok, és átlátszó kis üveg négyzeteken kell eljutniuk a másik oldalra. Van, amelyik törhetetlen, és van, amelyik darabokra törik, amint rálépnek, és a szilánkokkal együtt esnek a mélybe és törnek darabokra az emberek is. Pont ilyen játékban érzem magam. Ott vagyok fenn én, és a szeretteim, át kell jutnunk a másik oldalra. Ugrálunk, remélünk.
Minden nap egy üveglap. Engem már nem hat meg, én nem válogatok, rezzenéstelen arccal lépek egyikről a másikra, nem érdekel törik e. Nem is nézek a lábam elé, csak a többieket figyelem, lesem, próbálom a láthatatlan csápjaimmal terelni őket a jó irányba, fogni, tartani mindenkit, legszívesebben mindenkit a hátamra vennék és úgy mennék tovább, megőrjít, hogy nem tehetek semmit, csak nézem, ahogy ugranak és addig nem veszek levegőt. Törik, nem törik… Zuhan, nem zuhan… Minden nap egy örökkévalóság, minden járólapot a pokolba kívánok.
És miközben én szenvedek, a játékmesterek egy kényelmes szobában ülnek, pezsgőt kortyolgatva mulatnak a játékon. Csak öntik ránk tovább a műanyagot, csak bocsátják ki a sugárzást, csak véletlenül kiöntenek egy pár kémcsövet… csak röhögnek a markukba. Ők nincsenek veszélyben, mert nincs lelkük, ez a betegség pedig csak azt támadja, akinek lelke van. Ülnek ott a monitor előtt, és minket bámulnak, a pofájukból ömlik a röhögés, a pénzünk, az életünk, a lelkünk a zsebükbe vándorol, ez a játék lényege. Csak hogy a filmben legalább önként vállalták a játékot. Én nem jelentkeztem, én nem vállaltam semmit. Én nem akarok játszani. Én nem akarok rémálmodni, nem akarom hogy minden valósággá váljon. Nem akarom a kurva üveglapokat. Csak élni szeretnék, burjánzó sejtek nélkül.

Csak fel szeretnék ébredni ebből a rémálomból is, elzárni azt a csapot, amelyből ez folyik, bedugaszolni egészen, aztán elásni nagyon nagyon mélyre, és ott felrobbantani valahogyan, az összes műanyagrészecskét a világon belegyömöszölni azokba, akik elkezdték ezt az áradatot, lenyeletni velük a műanyagot, a rákkeltő anyagokat mind, a sugárzásaikkal, kísérleteikkel együtt, aztán megetetném velük azokat is, akik a rákkal üzletelnek, akik miatt nem adható ki a titok a teljes gyógyulásra, mert ez a legnagyobb üzlet a világon. És miután teletömtem ezeket ezekkel, megsemmisíteném őket is a csappal együtt. Aztán a már meglévő összes eltévedt sejtet meggyógyítanám, megsimogatnám, és azt mondanám, semmi baj többé, tudom, össze vagytok zavarodva, kétségbeesve, ismerem az érzést, de most már minden rendben lesz. És mit csinálnék még? Újra elkezdenék gyümölcsöket, zöldségeket termeszteni a műanyagtól megtisztult világomban. Elegem van, hogy tárgyak úgy néznek ki, mint régen a paradicsom, a cseresznye, az eper, a sárgabarack, de amikor érte nyúlok, kiderül, ez is csak illúzió, mert műanyag, aminek nincs íze. Az új kis világomban, ahol a sejtek mind egészségesek, a barack barack ízű lenne, napsárga, édes, zamatos, és csak úgy zabálnám én is, a kis monitorom előtt ülve, ahol újra meg újra megnézném a happy endet. Ahol a gonoszok potyognak le az üveg járólapról, a csillogó szilánkokkal versenyezve, s hasukban az összes műanyag, az összes rémálom, az összes fájdalom, az összes könny, az összes kemoterápia, az összes daganat.