Te mit érzel, amikor kivágnak egy fát? Hidegen hagy? Sajnálod? Megnyugtatod magad, hogy ültetnek Helyette újat? Egy kicsit, fiatalt? Akkor az a másik már nem is számít? És ha egészséges volt? Ha szeretett élni? Ha imádta, ahogyan rásüt a nap, és táplálkozhat, ha esik az eső, és szomját olhatja, ha fúj a szél, és kicsit megtépázza, de ettől érzi hogy él?! Gondolkodtál valaha ezen? Mert én igen.

Csecsemő voltam még, amikor rajongásom kezdődött irántuk. Sehol nem voltam olyan nyugodt, olyan életerős, mint amikor a szabadban voltam. Anyukám meséli azóta is sokszor, hogy bármi baj volt, sírós voltam, nyűgös voltam, nem akartam aludni, kivittek a telekre, letették a babakocsit a fák alá, és én megnyugodtam, békésen szunyókáltam órákig. Anya úgy fogalmazott, hogy amikor olyankor engem nézett, közelebb érzett engem a fákhoz és a madarakhoz a magasban, mint a lenti világhoz. Mint ha nem ide tartoznék. Csak nézett és boldog volt hogy én boldog vagyok. Nos, ahogyan nőttem, mindig is éreztem ezt a kötődést. Amikor sokáig pánikbeteg voltam, és nem ettem napokig, mindig kivittek az erdőbe. Ott megnyugodtam, és valósággal falni kezdtem, mint aki az életéért küzd. A pánik elmúlt, nyugodt voltam és mosolyogtam, amíg ott voltunk. Kis túlzással így nem haltam éhen.

Gyerekkoromtól kezdve irtózom a fák reccsenésének hangjától. Amikor valahol kivágnak egyet, mint az őrült szorítom a fülemre a kezem. Ha az erdőben gyökerestől kifordult egyedeket látok, könnybe lábad a szemem, mint ha szeretteim sírjánál állnék. Nem tudom megmagyarázni. Nagyon fáj. Talán bolond vagyok, de akkor is. Talán előző életemben fenyő voltam, örökzöld, élettel teli, és talán a legszebb napomon jöttek értem, amikor éppen élveztem hogy betakar a hó, és lettem valahol karácsonyfa az emberek örömére. Talán azért irtózom annyira a januárban kidobált halott fák látványától, amiken szaloncukor papírja csüng. Nem tudom. Vagy talán mókus voltam, aki a kicsinyeihez hiába tért vissza az erdőbe, mert csak egy halott rönköt talált otthona helyén, és nem tudta eldönteni, a kicsik sírása hangosabb, vagy a többi fáé, akik társukat gyászolják. Mert az erdő él! Ezt tudom!

Hadd meséljem el, miért is írom le most mindezt. Van a kapunk előtt egy óriás diófa. Gyönyörű, hatalmas, erős! Szomszédainknak régóta útban van, teszik a megjegyzéseket, hogy pereg a levél, minek ez a fa ide. Rengeteget terem a kincsem, ami eléjük esik, azt nem akartam összeszedni, legyen az övék. De kijelentették, hogy nem kell. Hát fölszedtem boldogan, mint ha aranyat találtam volna. Szúrja a szemüket a falevél...

Nos, elmesélem ennek a fának a történetét. Amikor kicsi voltam, ezt a fát Nagyapa ültette. Kicsi volt, vékonyka csemete, öntöztük, figyeltük ki nő gyorsabban, ő vagy én. Amikor egyik reggel kimentünk, a fácska kettétörve lógott. Egy “ember” tette. Én sírtam, fel nem foghattam, miért, hogyan képes valaki ilyesmire. Nagyapám fogta, helyére tette, bekötözte gondosan a sebet, és vártuk hogy mi lesz. Hát az lett, hogy a fa élni akart, túlélte, hamar lehagyott a növésben, és ma sok sok méter magasról önti ránk a tápláló termését. Megmentője már két éve nem eszik belőle. De én mindig megköszönöm neki, hogy én ennek a fának a dióját ehetem. A kicsi, törékeny sebzett fának, akit megmentett, és akit most ki akarnak vágni, meggyőzve fáradt nagymamámat, hogy ne kelljen már sepregetni a levelet.

És én azóta sírok, mert én minden fát megsiratnék, ha lenne annyi könnyem, és én ezt a fát pláne megsiratom, akinek tudom a történetét. És úgy érzem magam, mint azon a reggelen, amikor nyilvánvaló lett, hogy Nagyapámat nem lehet megmenteni. Csak várok és tudom hogy ennyi volt. Vége.

Hadd osszam még meg örök kedvenc versem végszóként.

Petőfi Sándor: Hegyen űlök...