Zsepibaba blogja

Mindjárt belépek a szobába. A szívem a torkomban dobog. Igazából már tegnap este óta. A legeslegjobb volt a tegnap este, amikor lefeküdtem aludni, behunytam a szemem, de nem tudtam még elaludni, mert olyan izgatott voltam, hogy ma milyen jó lesz minden. Az egész családom itt van együtt, a jó meleg szobában, a kedvenc illatomtól teljesen elvarázsolódom majd, és még valami ajándék is lesz. Boldog vagyok, igazán boldog, felhőtlenül boldog, és most biztonságban érzem magam. Még jódarabig suliba sem kell mennem. Csak itthon, a jó melegben, és odakint a szabadban, a hóban. Ahogy erre gondolok, az izgalmat felváltja a kellemes nyugalom, és lassan elalszom.

Amikor kinyitom a szemem, ismét izgatott leszek. Reggel van. Látom a függönyön át is, hogy most olyan tiszta, erős fény van, egyértelmű, hogy megint esett a hó. Felveszem a köntöst és kimegyek. A papucsomba belemegy a hideg por, de nem zavar. Lépegetek rajta, élvezem, ahogy ropog. Megmosom az arcom. Csíp. Finom. A frissen hullott hónak is van illata. Ez meg hogyan lehet? De van. Olyan tiszta, olyan különleges! Mama azt mondja kóstoljam meg. Ők mindig ették. Megkóstolom, de nekem nem ízlik, nem tudom hogy lehet megenni. Mama nevet! Együtt nevetünk. A kutyus meg a cicák olyan viccesen festenek a hóval a hátukon. Meg akkor is, amikor rájuk olvad, és feleakkorák lesznek hirtelen, mint valójában. Bejöhetnek a konyhába melegedni.
Nagyapa már főzi a halászlevet. Isteni illat! Most rajta nevetünk, mert ő mindig viccel. Megmelegíti a kezem meg a lábam, mert a hótól már nem érzem. Mindig össze kell rendeznem az ujjaimat egy csokorba, és ő a keze közé veszi, összedörzsöli a tenyerében, és pillanatok alatt felmelegszem. A kezem, és a szívem is. Megölelem, aztán anya gyorsan hozza nekem a ruhát, ideje felöltözni rendesen, mert megfázom.
Aztán jöhet a szaloncukorkötözés. Madzagokat vágunk, és rákötjük a két végére a csokikat. Egy ilyet, egy olyat. Szépen sorban tesszük le egy tálcára őket, nehogy összegabalyodjanak.
Addig Nagyapa elkezdi belefaragni a fát a talpba. Mama, hol a talp??? Hát oda tettük a szekrénybe. Nincs ott? Akkor a másikban? Jaj, mindjárt meglesz. Aztán amikor meglett, a negyedik szekrény tetején, jöhet a faragás. De nem úgy, mint a filmekben, nem, szépen, pillanatok alatt, pontosan. Mama csatlakozik a főzéshez, mi pedig elkezdjük díszíteni a fát. Istenem, hogy lehet valaminek ennyire varázslatos, csodás illata, ilyen semmihez sem fogható, ami izgalommal, nyugalommal, mesével, szeretettel tölti meg az ember lelkét! Az egész ház ebbe az illatba borul most pár hétre. Végre! Ez a kedvenc pár hetem! Minden tökéletes!

Díszítés közben jöhetnek a karácsonyi zenék, vagy film a tévében, ettől olyanok vagyunk, mint egy videoklip. Először az égők, aztán a szaloncukrok, hát persze hogy az egész összegabalyodott! Jót nevetünk ezen. Végül az üveggömbök. Óvatosan, mert törékeny! A nagyokat a törzs közelébe, az apróbbak jöhetnek kívülre. Végül a csúcs. Amikor kész, felkapcsoljuk az égősort, és én órákig csak gyönyörködöm a színes gömbökben, ahogyan csillognak, ahogyan az áttetszőkön átszűrődik a fény, ahogyan a gömbökben tükröződnek a tűlevelek, és közelről nézve mind egy kis fenyőerdővé változik. Gondolatban ott kóborolok bennük. Mennyi fa, mennyi hó, mennyi kismadár... teljesen elvesztem. Csak arra eszmélek, hogy hívnak ebédelni. Hazatérek, kihúzom a fejem az ágak közül. Észreveszek egy tűlevelet, ami leesett, és a fogam közé veszem. Kicsit csíp, de százszorosan érződik a fenyő illata, immáron íze is, és az egész boldogság is, ami ezzel jár.

Leülünk az asztalhoz, ég egy gyertya, jön a halászlé, sült husi, isteni sütemények, bejgli, zserbó, nem vagyok nagyétkű, de most van étvágyam, hiszen az iskola még oly messze van, nem történhet semmi baj. Itthon vagyok, vigyáznak rám és karácsony van. És még jön a szilveszter, de az még messze van. Tökéletes a biztonság. Kezdek izgatott lenni az este miatt. Fölveszem a csizmámat, a kabátomat, és nagyapa húz a szánkóval. Egészen az utca végéig megyünk, kicsit fel az erdőbe, hógolyózunk, hülyéskedünk, mamával apró hóembert építünk. Anya miért nem jött? Mi??? Már a télapóval beszél? Egyre jobban izgulok. Tudom, hogy én nem fogok vele találkozni, mégis olyan izgi. Otthon újra megmelegszem, hamar elmegy a délután és besötétedik.
A konyhában játszunk. Először anyával, aztán mamáékkal... társas, kátya, kirakó... tudom, hogy most történik a titok, a csoda, a megmagyarázhatatlan. Felöltözöm szép ruhába, ezt is nagyon szeretem, ettől is olyan különleges ez az este. És meghallom a csengőt. Először messziről. Most távolodik. Elment a szán? Aztán egyre közelebb, de tudom, hogy ez már édesanya. Csenget, ez a jel, hogy mehetek. Hát ez is eljött. Újra.

Mindjárt belépek a szobába, a szívem a torkomban dobog. És megérzem azt az illatot. Meglátom azokat a fényeket. Érzem azt a különös érzést. Ez az érzés csak akkor van. Isteni az egész várakozás, az egész este, aztán a téli szünet, de az a bizonyos varázslat csak abban a pár pillanatban létezik, amíg belépek a szobába és mindenki ott van, és ott áll a fa, aminek először az illata érkezik, majd a pompája. Alatta pedig apró meglepetések. Mindenki meglepődik, mindenki örül valaminek, elkezdődik a bontogatás, aztán játszunk, zenét hallgatunk, énekelünk, táncolok...
Nagyapa eltűnik, kisvártatva megjelenik a bobájkával a kezében. Mindig ez a vacsora. Szigorúan a fa alatt ülve, egy nagy tálból, annyi villa, ahányan vagyunk, és a finom meleg édes kifli már olvad is a számban. Nincs ennél finomabb! Mindenkit megölelgetek lefekvés előtt, megköszönöm a szép napot, az élményeket, a játékot, a fát, az ebédet, az ajándékot, a bobájkát, a boldogságot. Lefekszem, addig nézem a csillogó díszeket, amíg tudok még pislogni, aztán ezzel a meleggel a lelkemben elalszom.

Mindjárt belépek a szobába. A szívem kicsit elszorul. A műfenyő is szép, de nincs illata. Sajnálom a fenyőket. Nem szeretnék halott fát. Meg hát kevesebb a gond vele, nem pereg a tűlevél, kisebb is, jobban elfér. Én vagyok a főnök, a fa is miattam van, nekem fontos. Ragaszkodom hozzá, de azért legyünk praktikusak. Az ajándékokat már december elejére beszereztem mindenkinek. Nem egyszerű télapónak lenni, de szeretem. Először a kisöcsém miatt csináltam. Bár már nem voltak olyan szépek az idők, mint akkor régen, imádtam, ahogy a testvérem szemében ugyanazt a csillogást láttam. Hiába a munka, a rohanás, hiába a szomorúság, a nehézségek, ott legbelül hordozom azt a régi csodát magammal. Olyan erős, hogy nem tud kihunyni ennyi év után sem.

Próbáltam. Azt mondtam minek? Kinek? Volt, hogy feldíszítettem a szobát, hogy kicsit ünnepi legyen a hangulat, de cserébe csak szomorúságot kaptam, és úgy éreztem hülyét csinálok magamból. Hiába próbálkozom, hiába akarom, hogy egy kicsit örüljön mindenki legalább, nem partnerek ebben. Senkinek sem kell az én karácsonyom. A testvérem felnőtt, már nem én vagyok a mindene, ez nem is baj, de van hogy egyáltalán meg sem hallja, amit mondok. Nagymamám lelkében akkora a szomorúság, hogy attól nem lát engem. Ha megfeszülök sem lesz jobb semmi. Hó sem esik már, esetleg majd január végén. Minden szürke. Egy ilyen pillanatban fogtam magam és letéptem mindent. Őrjöngve zokogtam, és széttéptem a girlandokat. Lesöpörtem az összes díszt a szekrényről, azt sem tudtam mit csinálok. A hógömb leesett a földre, de nem tört el. Csak hevert ott a szőnyegen, a hó az oldalára hullott, csillogott benne a víz, és a tükrében megláttam magam. Hangosan zokogtam, annyira fájt, annyira, hogy el sem lehet mondani. Ez maradt az én csodámból. Széttépett girland és a hógömböm a földön. Ott ültem fölötte és ordítva sírtam. Megfogadtam, hogy nálam soha többé nem lesz karácsony. Sem ajándék, sem főzés, sem sütés, sem díszítés, semmi. Befejeztem. El kellett rohannom otthonról, nem tudtam hová megyek, csak el onnan, ahol most csak szomorúság van a mesém helyén, nem bírom látni! És ahogy rohantam, anya karjaiban találtam magam. Fogalmam sem volt, hogy éppen ott lesz, hogy éppen ott jön majd velem szembe, de az anyák mindig éppen ott vannak, ha szükség van rájuk. Elkapott és én az utcán sírtam, a karjaiban mint egy kisgyerek. Nem érdekelt semmi. Azt hittem vége a világnak. És gyűlöltem a karácsonyt. Egy pár napig.

Közöltem az én drágámmal is, hogy nincs többé karácsony, ne is említse nekem. Mire ő a megnyugtató hangján mondta nekem, hogy dehogynem lesz, csak most érzem így. Lesz még közös karácsonyunk is, higgyem el. Majd neki díszíthetek, szervezhetek, tüsténkedhetek, de én nem hittem neki Pedig így lett. Megint igaza volt. Még abban az évben szereztem új díszeket, és nekifutottam újra. Szerencse, hogy az én régi hógömböm nem tört el, újra a helyére került a hóemberrel, a házikóval együtt, ahogy mindig. Becsomagoltam az ajándékokat, megszerveztem mindent, beszereztem a sütés-főzés alapanyagait, és sütöttem, főztem. Mint máskor, mint azelőtt. Egy ideje már én csináltam ezt, megterveztem, figyeltem kinek mire lenne szüksége, úgy vásároltam apró de hasznos dolgokat mindenkinek, mindent elintéztem, és mennyire élveztem! Azért, mert ott volt a szívemben a szikra, amit abból a régi gyönyörű tűzből tettem el a szívem mélyére. És pont ezért törtem össze annyira, amikor kevesebben lettünk, és senki nem tudta mit kezdjen ezzel. Hogy lesz most karácsony? Persze, olyan igazi sehogy. Csak hogy az a szikra akkor is ott van, és minél jobban el akarom rejteni, annál fényesebben ragyog. Mert túl szép volt ahhoz, hogy csak úgy semmivé legyen. Nem hagyhatom. És rájöttem, bármennyire fáj is, nem temethetem el. Csak azért is csillogni fognak a fények.

Ezért én minden évben újra meg újra megpróbálom. Illetve megcsinálom, aztán mindenki eldöntheti, mit kezd vele. Már nem stresszelek ezen, nem várom, hogy mindenki boldog legyen, csak megteszem, amit mindig, hogy béke legyen a szívemben. Idén más lesz. Már lesz saját otthonom, ahol másik fa lesz, másik díszek, és én nem a gyermek leszek, és nem is a télapó. Bár azt a szerepet most is magamra öltöm, ugyanúgy elrendezek majd mindent, ugyanúgy haza fogok menni, és ott lesznek a régi üveggömbök és bennük az összes emlék. De lesz valami új is. Egy felnőtt nő leszek idén, aki ízlésesen feldíszítette a lakást, gondoskodott az ízekről, az illatokról, a hangulatról, megszervezett mindent, és mindjárt belép egy új szobába. A szíve izgatott is lesz, el is szorul kicsit, de remélem a kettő közt valahol megtalálja végre az egyensúlyt. Nem szeretnék többet, csak mindenhol megcsodálni az összes gömböt, és mindenkit átölelni, akit még lehet. Csendet, és annak a nyugalomnak csak egy töredékét. Ennyi már elég.

Szóval ha valaki látja mit művelek decemberben - díszítek, sosem unom meg a karácsonyi dallamokat, karácsonyos a pulcsim, a körmöm, a fülbevalóm, rajzolok-festek-tevékenykedem és mindenhol a hó, a fenyő, ajándék után kutatok, szervezek, főzök, sütök, minden egyes aprósüteményt úgy díszítek fel, hogy úgy nézzen ki mint egy kis karácsonyfadísz… - talán azt gondolja, ez bolond. És lehet hogy aki ezt gondolja szerencsésebb, mert az ő lelkében nincs ott az a szikra, amely valaha tábortűz volt, és nem kellett elvesztenie azt. Meg akartam válni tőle én is teljesen, megpróbáltam, rohantam előle, hátha elhagyom valahol, tényleg, de nem ment. Azóta úgy őrzöm, mint a legdrágább kincset a világon, mert nekem az! És mániákusan keresem mindenben. Minden decemberben. Minden karácsonyban.