Zsepibaba blogja

 Nos, a zumba sem maradt velem. Aki olvasta az előző részt, tudja, mit jelentett és hogyan jött az életembe, amikor óriási szükségem volt rá. Aki pedig ismer, tudja milyen a kapcsolatom a tánccal. Egyik délután éppen otthon táncolgattam, és pittyent a telefon. A jelenlegi oktatóm volt az, és mondtam neki, hogy épp most nyomtam végig a listát, minden koreográfiát, amit csak eddig tanultunk. Azt mondta örül, hogy szabadidőmben is foglalkozom a tánccal. Mire azt mondtam: nem én, a tánc foglalkozik velem! És ahogy ezt leírtam, csak úgy poénból, elgondolkodtatott. Hiszen megint itt vagyok abban a helyzetben, mint már oly sokszor. Nem akartam beleszeretni ebbe, ahogy a zumbába sem. Tényleg nem. Tudtam hogy felnőtt vagyok, akinek pénzt kell keresnie, és ebbe nem férhet bele egy ilyen szerelem. Nem kötődhetek, nem csinálhatom ezer fokon, hiszen a munka az első, és az úgyis beleszól mindenbe. Félvállról kell vennem, ha időm van megyek, ha nincs időm nem megyek. Ezt mantráztam folyamatosan. De hiába. A zumba is szerelem lett, imádtam, mindig mindent megtettem hogy ott lehessek és mozoghassak, és kifejezzem magam a mozdulatok által. Aztán egyszer csak vége lett. Szünet a vírus miatt, aztán egyszerűen csak nem indul újra. Rettegtem ettől az üzenettől, amit már sejtettem, és ami egyszer csak megérkezett, és leforrázott. Megint ott álltam, sírva, kétségbeesve, hogy most mi lesz velem.

Jönnek újra a láncok, rab leszek a saját testemben, mert nincs tánc, nincs az a felszabadító érzés, ami Vele jár, ismét csak a munka és a feladatok, esetleg én a kis szobámban és mozdulatok, foszlányok, amikre még emlékszem, de nincs rendszeresség, így nincs biztonság, csak újra szürke és élettelen lesz minden. Megint szakítottak velem, és én sebesült voltam, mint már oly sokszor. De miért hagyom? Miért nem tudok végleg felhagyni ezzel, elengedni, nem próbálkozni többet, nem úgy gondolni a táncra, mint az életre, csupán mint egy hobbira, amit nem kell olyan komolyan venni? Hogy miért? Mert ez maga az élet. Nekem. Mert minden egyes pillanatra emlékszem, amikor elkezdődött, minden pillanatra mikor boldoggá tett és minden egyes pillanatra, amikor vége lett. Az összesre egytől egyig.

Arra a kudarcra is, amikor társas tánccal próbálkoztam, és a mai napig szégyellem, hogy olyan hamar feladtam. Ez a rocky és a T-dance között volt. Akkor is sebzett voltam, és gyerek még. Akkor volt az első szakításom, az a bizonyos farsang... Nem is gondoltam mennyi lesz még, de jó is, hogy nem tudtam. Kicsi és gyenge voltam, a suliban bántottak, féltem mindentől, és akkor vége lett valaminek, amit annyira szerettem, amiben biztos voltam, és jött valami egészen más. Kicsit sajnálom, hogy feladtam, bűntudatom is volt egy ideig, mert anya jót akart nekem azzal hogy elvitt, nagyon sokmindent adhatott volna a társastánc is, és én is tudtam a lelkem mélyén, hogy ez jó, mégsem ment.
Parketta volt, és hideg volt a terem. Emlékszem, sötétkék edzős nadrág volt rajtam, és meleg pulcsi hozzá, de mindenkin az volt. Egyből gondoltam, milyen tánc már az, amit pulcsiban lehet művelni? Hogy nem lesz melegem? Hogy tudok így mozogni? Hiszen addig nekem a tánc azt jelentette, hogy minden erőmre szükség van, teljes erőből használom a lábaim, a kezeim, minden izmom feszül közben, hangosan szól a zene, és a ritmus segít, hogy ne essek össze a fáradtságtól, mert amíg hallom az ütemet, mozgok, szinte magától megy minden, és minden részem tudja, mit kell csinálni. Tetőtől talpig.
Erre most beállok a terembe, pulcsiban, és magyaráznak nekem, hogy most ide lépsz, most oda lépsz, egy kettő, három négy, diagonál, aztán ebbe az irányba, négyzet, háromszög... inkább hasonlított egy matek órára, amit nagyon utáltam, mint a táncra. Nagyon hülyén éreztem magam, szerintem látszott is rajtam, mert a tanárnő bátorított, hogy jó amit csinálok, ne féljek tőle. De én csak néztem ki a fejemből, görcsösen próbáltam a jó koordinátákba helyezni a lábaimat, nem éreztem ügyesnek magam a legkevésbé sem, és egyáltalán nem élveztem. Kettő vagy három óra után mondtam anyának, hogy én ezt nem csinálom. Azt hiszem még ma is bűntudatom van emiatt. Így jött az életembe a hiphop, disco, satöbbi, amit már leírtam, és ha ez kellett hozzá, hogy a T-dance-be kerüljek, végülis nem bánom, mert itt tanultam meg a táncról majdnem mindent, amit ma tudok, nem csak a lépéseket, hanem a hozzáállást, a küzdést, az alázatot, és itt kaptam kellő magabiztosságot ahhoz, hogy felnőttként bárhová besétáljak és bármit kipróbáljak félelem nélkül. Megérjek arra, hogy a tánc tulajdonképpen egy, bármilyen műfaj legyen is, és nem baj ha hibázom, nem baj ha nem megy elsőre, ha rontok, nem baj ha valami idegen, a tánc az egy óriási titok, egy kerek egész, egy kiismerhetetlen végtelen csoda, és én egy apró pont vagyok hozzá képest, és ízlelgethetem, próbálgathatom, barátkozhatom vele, belekóstolhatok bármelyik részébe, lehetek kíváncsi, sőt! És így történt, hogy besétáltam a zumbára, és fogalmam nem volt, mi lesz ott, de nem féltem, nem görcsöltem, hagytam magam hibázni, nem éreztem cikinek, kínosnak, de mindent megtettem hogy ráérezzek a lényegre. Azt hiszem ez az alázat. És amikor vége lett, sírtam megint, igen. Meggyászoltam. Nem tudtam mi lesz velem nélküle.

És aztán egyik délután véletlenül megláttam egy hirdetést, hogy “line dance”, és egy cowboy kalapos lány volt rajta. Nagyon megtetszett, bár fogalmam sem volt mi az. Illetve fogalmam volt, csak elképzelni se tudtam, hogy ilyen létezik Magyarországon. Aztán gondoltam, hogy biztos Budapesten van.
Elmosolyodtam, és lejátszódott a fejemben, hányszor, és hány családtagomnak, barátomnak mondtam néha, amikor rám jött, hogy vigyetek country clubba! Country clubba akarok menni! Mert láttam filmekben, hogy vannak ilyenek, és micsoda hangulata van, imádom azt a zenét, meg ahogyan beállnak egymás után táncolni sorokba rendeződve, és valahogy mindenki tudja ugyanazokat a lépéseket... Aztán Nagyapára gondoltam, hogy amikor elővettem a country cédémet, mert jó hangulatom lett tőle, mindig mondta, hogy vegyem csak hangosabbra, mert ezt ő is nagyon szereti. Pedig mindig vigyáztam, hogy ne legyek hangos, de ezt mindig ő kérte. Amikor végighallgattuk, még sokáig dudorászta a dalokat, akkor is ha először hallotta. Én pedig azt hiszem akinek nem mondtam még a mondatot, hogy vigyen azonnal egy country clubba, az nem is ismer igazán.
És akkor látom ezt a hirdetést, aztán látom hogy Miskolc. Mi van??? Ez komoly? De még akkor is gondoltam, hogy biztos nem pont hétfőn van, ami nekem jó, erre meglátom, hogy de. Az órák minden hétfőn vannak hat órától. Na jó, elolvastam még vagy ötször, mert nem hittem, azt pláne nem, hogy nem kell villamosra szállnom, olyan közel van hozzánk a tánciskola. (Ugye hogy nem én foglalkozom a tánccal, ő foglalkozik velem?) Pár napig ízlelgettem ezt magamban, hitegettem magam, hogy valami úgyse fog stimmelni, meg hogy nem kellene megint új dologba kezdenem, mert nem lesz jó vége, de nyolc órás kurzusként volt hirdetve, gondoltam talán mégis megpróbálhatom. Aludtam rá egyet, és másnap már biztosan tudtam, hogy meg kell próbálnom, hiszen csak nyolc alkalom, eleve úgy állok hozzá, hogy belekóstolok ebbe is, és ennyi. Ráadásul közel van, jó az időpont valami csoda folytán, ez nem lehet véletlen, nem hagyhatom ki és kész. El is mentem, be is fizettem a kurzust. Szeptember 20-a volt. Nagyon más volt, mint az eddigi helyek, ahol jártam, a tánciskola elvarázsolt, gyönyörű, elegáns stúdió, minden egyes sarok gondosan megtervezve, képek a falon táncos filmekből, ismertetők, annyira menő volt! 
Aztán elkezdődött az óra, nem voltunk sokan, négyen vagy öten egy kicsi teremben, és elkezdtük tanulni a lépéseket. Kizárólag lépéseket. Kizárólag lábbal. Eszembe jutott a matek.

De már nem voltam kicsi és félénk, már annyi teremben jártam, már annyi csapatban kerestem a helyem, már annyi lépést tettem meg, már annyi szerelem volt, és annyiszor lett vége, annyi könnyem hullt a tánc miatt, annyiszor látszott a szívdobbanásom, mikor meghallottam a zenét, annyi edzőcipőt elkoptattam, annyiszor hallottam hogy öt hat hét és, hogy már nem volt baj a matekkal sem. Élvezni kezdtem, hogy valami újat tanulok ismét, hogy arra használom a lábaimat, amire születtek, hogy koncentrálnom kell, mert ilyen még nem volt, és hogy amíg koncentrálok megszűnik a világ, mert ha egy pillanatra elkalandozom, hogy mit is kell csinálnom ha kiléptem innen, akkor el is rontottam, mert nem figyelek a lépésekre, a számokra, az irányokra. Minden pillanatban észnél kell lenni, és pont ezért kicserélve érzem magam minden óra után. Amikor pedig már nem kell számolnom a lépéseket, mert rögzültek, akkor magával visz a zene és a régi jól ismert érzés, hogy elvesztem, minden megszűnt. És a zene simogatja a lelkem, és Nagyapa minden ütemében ott van. És azon kapom magam, hogy egy country clubra nagyon hasonlító helyen vagyok szombat este, szól a zene, táncolok, egyszerre dobognak a csizmák és a szívem is a zenére. Olyan hihetetlen az egész. Hányszor mondtam én ezt el? Csak úgy, poénból, hülyeségből, de mégis komolyan. És most itt vagyok. Nagyon is. Nyakig benne vagyok az egészben, hiszen már szeretem. Kiderül, hogy nem csak nyolc alkalom. Folytatólagos, nagyon is. Bár mikor ezt megtudtam, még mindig nem akartam komolyan gondolni. De csak úgy jött az egész, ahogy az szokott, észrevétlenül bekúszott a lelkembe, és azon kapom magam hogy a századik ilyen videót nézem, hogy ezt is, azt is tudni akarom, mindent amit lehet, és ki kell hoznom legtöbbet magamból, bár ez nem komoly, ez csak hobbi, dolgozó nő vagyok, nem keveredhetek bele ennyire, de azért megtanulom ezt is, igen, úristen a kedvenc zeném, a hideg is kiráz! De nem, ez nem komoly. Ugye tudod?! Heló, itt vagy még? Már alig várom a következő ilyen estét. És egyen pólónk lesz, illetve egyen kockás ingünk, a kedvenc színemben, és logót tervezek, és már megrendeltem a csizmámat, jó ég mit csinálok??? Miért csinálom ezt??? Már megint.