Zsepibaba blogja

Mostanában sokat festek. Megismertem az olajfestést, amit mindig is ki akartam próbálni, de valahogyan most jött el az ideje, hogy merjek új dolgokhoz nyúlni, most értem meg rá, hogy megengedjem magamnak, ha valami nem megy, ha valami nem jó. Attól még nem kell feladni, csak csinálni, ha jólesik, nem félni a kudarctól, gyakorolni, s talán egyszer jó lesz. Mert erre bizony érni kell. Sokáig meg sem mertem próbálni. Így hát festek, néha rajzolok, és mostanában kipróbáltam valami mást is. Egy videóban láttam, hogy egy nő fog egy füzetet, és úgy készít naplót, hogy nem beleírja az élményeit, hanem mindenféle eszközzel érzékelteti hogy milyen hangulata volt éppen, merre járt, mit csinált, hogy érezte magát. Képek, fotók, írások, újságból kivágva, kitépve akár, száraz virágokból, levelekből készült kompozíciók, rajzok, kis festmények szerepeltek benne. És akkor rájöttem, hogy ez nagyon az én műfajom, mert olyan sokszor megihlet egy-egy tárgy, zene, idézet, vers, egy szín, bármi, amit nem tudok mindig egy festménnyel érzékeltetni... annyiszor teszek el egy szép levelet, termést, apróságot, bármit, amivel nem tudom mit kezdjek aztán, csak megtetszett, áll egy ideig a polcon, aztán eltűnik... Nem kell ehhez tudás, profizmus, gyakorlat, még feltétlenül jó ízlés sem, mert ezeket magának alkotja az ember, bárki, akinek szüksége van rá. Ez egy kis terápia, és mindenkinek ajánlanám, aki egy egész picit is kedvet érez. Még megmutatnia sem kell senkinek. Kikapcsolódásnak is tökéletes, és gyógyír is lehet, ha valakinek éppen ez kell. Úgy gondolom nem véletlen, hogy engem most talált meg ez a kifejezésforma.

Minden darabokra hullik... amikor már fogalmad sincs, mitől is vagy ingerült, fáradt, mert önmagában minden egyes problémád összetett és igen komoly dolog, aminek a megoldása nagyrészt nem tőled függ... megkérdezik mi a baj, és te nem tudsz válaszolni, mert nem tudod hol kezdd, melyik volt az első, melyik is a leghangsúlyosabb, hol is kezdődött ez az egész borzalom...  amikor csak próbálsz megfeszülni, és arra gondolni, egyszer minden rendbejön, de valójában kétségbeestél, darabjaidra hulltál. Már az egyikből éppen látnád a kiutat, s akkor mindig jön a következő. És újra meg újra jön valami. A következő, amit nem is hiszel el. De alszol rá egyet, kettőt, gondolod talán csak rossz álom az egész, majd rájössz, hogy ilyen hosszú álom nincs. Persze az agyad dolgozik, próbál segíteni mindenféle őrültséggel, hogy feldolgozd. Ezért reggel ébredés után úgy kell kiválogatnod, hogy mi az ami valóban csak rémálom volt, és mi az, ami igaz ebből a katyvaszból, ami nem múlik, csupán egyre inkább hozzászoksz, hogy túlélj. És kívánod, hogy ne ébredj többé, de mégis minden nap megtörténik újra. Kinyitod a szemed, és leltározol. Megpróbálsz rangsorolni. Melyik az, ami nem tűr halasztást, amiért tehetsz valami apróságot. Ha mást nem is, talán csak annyit, hogy kicsit rendbehozd magad, hogy ne lássák rajtad, hogy szétszakadsz éppen, hogy csak annyira tedd rendbe az ábrázatod, hogy lássák a szemedben a csillogást, hogy még élsz és számíthatnak rád. Talán csak annyi amit tehetsz, hogy megpróbálsz hinni magadban, vagy valamiben ami jó. Hogy meditálsz, zenét hallgatsz, hogy olvasol, sétálsz, hogy teát iszol, hogy lehiggadj, hogy ne egy fekete lyuk légy, ami elnyeli az energiát, hanem a napsugár, amiből energiát adsz. Legalábbis úgy teszel, mint ha így lenne. Már az is valami.

Ha te egy teljesen normális, egészséges gondolkodású egyén vagy, akkor talán elfogadod a dolgokat szépen sorban, esetleg megiszol egy felest és túllépsz, éled az életed tovább, miközben csak a háttérben húzódik meg az aggodalom, de nem tud felfalni.
Ha viszont úgynevezett művészlélek, szuperérzékeny, gyenge idegzetű, -nem is tudom minek szokták még hívni- vagy, akkor hatványozottan éled meg mindezt. Akkor más nem tud létezni, csak a probléma, rosszabb esetben az egymásra épülő több, és lassan beleőrülsz. Körbe körbe cikáznak a gondolatok, egyikből jön a másik és nem látod a kiutat. És akkor nagyjából két választásod van. Vagy beülsz a kádba és felvágod az ereid, vagy eszeveszett módon alkotni kezdesz valamit, ami pillanatnyilag segít.

Én most rátaláltam erre a műfajra, ami nagyon szabad. Fogsz egy papírt és tulajdonképpen bármit rakhatsz rá. Bármilyen anyagot, színt, technikát, nem kell egy ceruzát vagy ecsetet fognod, hogy azokkal húzz vonalakat, hanem amit csak érzel, téphetsz, vághatsz, fröcskölhetsz, maszatolhatsz, ragaszthatsz, rajzolhatsz, fúrhatsz faraghatsz, keresgélhetsz apró kacatokat, kutathatsz bármi után a világban, amiről úgy érzed, gondolsz valamit, köze van hozzád. És olyan, mint ha a széthulló életed apró darabjait rendeznéd sorba újra meg újra. Ez egy kétségbeesett keresgélés, egy kis kapálózás a széthullt léleknek, menekülés egy durva, őrült, beteg világból egy olyanba, amit csak én alkotok meg. Én mondom hol az eleje, hol a vége, minden olyan, amilyennek én teremtem, csak azt válogatom ki ami nekem tetszik, és minden mást kizárok. Arra a kis időre amíg ezt csinálom, csak én létezem és amit létrehozok, semmi más. Így lehet fenntartani a látszatot, hogy még nem kattantam be teljesen. Úgy, hogy megengedem a bekattanást napi félórára, és addig semmi nem érdekel. Kutatok, mint az őrült, rendezgetek, molyolok, s közben nem látok, nem hallok semmit, hiába is szólnának hozzám, hiába is próbálna az agyam kattogni, és ijesztgetni, most nem engedek neki, mondhatna bármit, nem érdekel semmi, csak ezek a tárgyak, színek, formák, amiknek én mondom meg hol a helyük, végre én vagyok a főnök! Összeragasztom az életem darabkáit, amik aztán újra szanaszéjjel másznak, amint befejezem. De összeszedem őket. Újra és újra. Magamat is. Végül. Ígérem.