Zsepibaba blogja

Kellemesen elfáradva, hátradöntött fejjel hagyom el magam az autóban. Nézem az elúszó felhőket, az elsuhanó fákat, a szalmabálákat, településneveket. A melegtől és élményektől kábultan alig bírom nyitva tartani a szemem, de még néha látom őket. Élvezem a pillanatot. Becsuk. Bevillanó kép a barlangról. Kinyit. Suhanó fasor. Becsuk. A víz csillogása a tavon. Kinyit. Napraforgómező. Becsuk. Útszéli bogáncs az erdőben. Kinyit. Mellettünk kék autó suhan. Becsuk. Libegő, szédülök. Kinyit. Cápa alakú felhő. Ott távolabb az egyik olyan mint egy hegycsúcs. Még távolabb egészen fura lilásszürke színben játszik. Elveszem bennük. Puhák mint a párna, édesek mint a tejszínhab, s olykor sötétek, barátságtalanok. Kábultan ugyan, de alaposan megfigyelem valamennyit. Ott van bennük minden. Az egész elmúlt év, a vírus utáni visszatéréssel, újraindulással, annak összes nehézségével, aggodalmával. Ott van a fáradtság, az elkeseredés, a kiábrándulás. Aztán kicsit közelebbi szürkék. A sok sok tervezés, ami hiába volt, aztán a sok sok újratervezés. Igen, éppen látom, ahogyan egy szertefoszlik, halvány fátyollá lesz, aztán eltűnik. De amott kezd összeállni egy másik. A nap megvilágítja finoman. Majd az is szertefoszlik.
Hát ilyen volt ez a két év, a maga örökös bizonytalanságával, félelmével, s egyben nyugalmával együtt. Aztán visszatért a káosz, a rohanás, a mindentazonnaléssemmisemelég. Esélytelennek látszott, hogy ezen a nyáron újra lássam a suhanó fákat, a csillogó vizet, halljam a vonat megnyugtató zakatolását, vagy érezzem az igazi nyár illatát a szélben. És akkor megpróbáltam a lehetetlent. A, B, C, D, E, F terveket készítettem. Mindre szükség volt. Akadályok jöttek és jöttek, versenylónak éreztem magam, néha már majdnem feladtam. Amikor már látni véltem a célt, újabb, nagyobb probléma jött. Hogy ez túl drámai lenne? Hogy ez csak egy nyaralás, nem halok bele, ha nem jön össze? Aki így gondolja, semmit sem tud az életemről. Persze ez nem véletlen. Továbbra sem fog tudni. Annyit elárulok, hogy ez a pár nap nekem valóban életmentő, aki ismer, nem vonja kétségbe.

Nos nézem a felhőket, és látom benne a sok akadályt. Volt itt minden. Vírushelyzet ügyi, pénzügyi, időügyi, munkaügyi, egészségügyi, szabadságügyi, lakásügyi, mindenügyi probléma amit csak el lehet képzelni, de végül én voltam ügyi. Én, és a csapatom, a családom, a barátaim, hogy aztán csakazértis megoldottunk mindent, és most élhetek, érezhetek, önmagam lehetek erre a pár napra. Zakatolhatott a vonat, várhatott az a kedves kis állomás, ami másnak egy rideg kőépület a puszta közepén. Nekünk a szabadság. A kezdete valaminek, amit csak mi tudunk, egy anya és két gyermek, akik sok sok éve útra keltek az ismeretlenbe, kételyekkel, de bizakodva, hogy olyan sok mindenen túl vannak már, s felkészültek egy nagyobb kalandra, kiszakadva az otthon biztonságából. Akik hárman egy különös szövetség, sok sok nehézséggel, fájdalommal és rengeteg szép élménnyel, nevetéssel a hátuk mögött. Majd később, túl annyi de annyi mindenen, egy anya és két felnőtt lettünk, rengeteg dolog változott a világban, az otthonunkban, bennünk, de van ami nem. Amikor eljön az a pár nap, az a hajnal, mikor újra útnak indulunk, a napfelkeltét már a vonatállomáson nézve, a szívünk ugyanúgy dobban, mint akkor először, amikor még nem tudtuk mi vár ránk. És amikor leszállunk azon az állomáson, egyszerre szívjuk be azt az ottani különös levegőt, amiben minden benne van. Megérkeztünk. Jöhetnek a varázsnapok, a pillanatok, az összes a maga tökéletességével, a víz, a szél, a fű, a madarak, a nap, a felhők, az illatok, érzések, új felfedezések.

Ennek az idei három napnak egy stég lett a főszereplője. Eléggé lehangoló volt látni, hogy a szabadstrand, ahová sok sok éve járunk, nem szabad többé. Miután vidámparkot csináltak a sarudi strandból és kempingből, mely már már a második otthonunk volt, Poroszlóra tettük át a székhelyünket, ami nem ugynaz ugyan, de a hangulat évekig itt hasonlított legjobban arra, amit úgy fájt elengedni. Aztán idén szinte ugyanaz megtörtént itt is. A ragyogó viz, a madarak, a nádas, az az idill, ahol mi már egy évtizede pihenünk nyáron, ahol minden összeér, minden kisimul, minden rendbejön egy rövid időre, most kordonokkal és puccos napernyőkkel körbevett nevetséges, elszomorító látvány lett. Lassan semmi nem marad a tó szelleméből, csak az emlékezet. De nem adtuk fel, és kerestünk egy méltó helyet, ahol újra megtaláljuk egy töredékét annak, ami régen volt. És ezt a strandtól nem messze, egy kicsi stégen találtuk meg, azon a részen, ahová a récék, szárcsák is átköltöztek egy kis nyugalom reményében. Bár nem tudtunk térdig belegyalogolni a napfelkeltétől aranyló vízbe, mint máskor, itt találtuk meg azt a hangulatot, amit kerestünk. Így hát letelepedtünk, sorban leültünk egymás mellé, a lábunkat a vízbe lógatva, gondosan ügyelve, hogy ne zavarjuk meg a madarakat, és a hely nyugalmát. Megtaláltuk a magunk kis boldogságát így is, nem is kellett több. Tökéletes pillanatok voltak. Megérkeztünk újra. Minden értelemben. Sok szép élménnyel lettünk gazdagabbak, új helyeket, embereket ismertünk meg, és bent a vízben nem zavartak a napernyők és kordonok sem, csak a vakító napsütés és a ringatás létezett, semmi más. De ha visszagondolok arra a pár napra és behunyom a szemem, amit azonnal magam előtt látok, az a stég, a csend és mi hárman... Megáll az idő, és a csendben ott van az első nyaralás emléke, az összes érzés, ami először hatalmába kerített, amikor mind visszavonhatatlanul szerelmesek lettünk valamibe, ami leírhatatlan. Ott van az összes visszatérés, az összes nevetés, esti séta, az összes felnövés, az összes változás, az az év, amikor úgy voltunk itt, hogy csoda volt, hogy még együtt vagyunk, az összes fűben ücsörgés, az összes legyalogolt kilométer, az összes búcsú és ígéret, hogy visszajövünk. Az elválás mindig nehéz, a tó mindig több lesz egy pár könnycseppel, és mi mindig gazdagabbak. Amikor pedig legközelebb megérkezünk, már ez a mostani csoda is ott lesz a levegőben…

A másik csapatom szerelemből és barátokból áll. Négy ember teljesen különböző munkával, beosztással, két külön városból, rengeteg külön elintéznivalóval, gonddal-bajjal, szinte látom magam előtt mint ahogy a filmeken. A képernyő négy részre osztva, mindben egy-egy szürke város látszik, autók, rohangáló emberek, épületek, liftek, sietős reggelik, munka, házimunka, késő esti ágyba dőlés, aztán minden elölről. És akkor a képernyő sarkában kiírva a hónapok. Október, november, december, január... Közben egy drámai rész, párhuzamosan mind a négy helyen, ahogyan a fejünket törjük az időponton. Ez mindig nagy feladat, egyszer sem volt egyszerű, de ilyen, mint idén, még nem volt. Nagyjából az X-edik tervnél tartottunk pár nappal az indulás előtt, semmi nem akart összejönni, de végül sikerült. A négyfelé osztott képernyőn előkerülnek a bőröndök, táskák, pakolászás kezdődik, ám ez most más. Nem tudom ki hogy van vele, de nekem nincs az a tipikus nyári hangulatom. Éppenhogy csak sikerült, nem is megyünk messzire, nincs sok időnk kikapcsolni, és éppenhogy hazaértem a tóról anyáékkal, másnap már készülhettem.

Hogy hová is? Haza. A szállás most az új otthonunk volt, ahol még én magam is vendégnek érzem magam kicsit. Ez jó, hiszen így jobban hasonlít egy nyaraláshoz, viszont felelősséggel jár. Furcsa érzések kavarogtak bennem. Vajon elég jó leszek? Jó lesz ez így? Most akkor nyaralunk vagy mégsem? Mégiscsak itt leszek a városban, amit nem érzek magaménak, ahonnan menekülnék ha tehetném, ahol az összes problémám is lakik, és nekem most önfeledten kellene szórakoznom, ráadásul vendéglátó lettem hirtelen, amikor még csak éppenhogy belecsöppentem a háztartás vezetésébe, rengeteg tanulnivalóm van még. De tudtam, hogy ők, akiket szeretek, ott lesznek, és nekem most ennyi időm van arra, hogy az egész évet egy kicsit kiheverjem, és felkészüljek az újabbra, ami valószínű még hosszabb lesz majd. Így hát belevetettem magam, és igyekeztem a lehető legtöbbet kihozni belőle. Úgy érzem sikerült. Minden nap másfelé vettük az irányt, a kis csapat a kicsi kocsival, ahogy azt szoktuk, ahogy azt mindig mondom, és nevetnek rajtam: új kalandok után nézve, gyermeki kíváncsisággal, hogy ezúttal milyen élményeket szerzek majd. Voltunk erdőben, hegyen, mezőn, barlangban, parkban, ettünk, ittunk, jöttünk, mentünk, társasjátékoztunk, nevettünk, beszélgettünk, majdnem ugyanúgy, mint amikor “rendes” nyaraláson vagyunk. Egyik nap kissé félve vetettem fel, hogy mi lenne, ha ellátogatnánk az annyira szeretett és sokat emlegetett tavamhoz, ezúttal Tiszafüredre, hiszen ott még egyikünk sem járt, tehetnénk egy újabb felfedezést, és megnézhetnénk, milyen a tó arca arrafelé. Számítottam rá, hogy megkapom, hogy már megint?! Jogos is lett volna, hiszen tudom hogy mániákus vagyok, de ennek jelét sem láttam, mindenki jó ötletnek tartotta, és valóban újdonság is volt benne, hiszen pont ott még nem jártunk. Gondoltam jó program lehet egy csónakázás, egy halas ebéd, egy séta a parton... így hát másnap nekivágtunk, és nem csalódtam. Bár nem indult könnyen, a harmadik kikötőben találtunk csak induló csónakot, én nem gondoltam volna, hogy Tiszafüred leghíresebb kikötőjében főszezonban van olyan, hogy egyáltalán nem indul hajó a hét bizonyos napjain, de mindig tanul valamit az ember. Így hát addig mentünk, amíg nem találtunk egy csónakot, ami ránk vár. De előbb még nézelődtünk, fotózkodtunk kicsit egy stégen. Ez a nyár ilyen stéges nyár volt.

Pontosan egy héttel azután, hogy a könnyeim a tóba potyogtak, újra ott találtam magam. Emlékszem, amikor úszás közben néztem a távoli hidat, ami a másik oldalra vezet, és azon tűnődtem, mikor megyek majd át rajta, hogy arrafelé is felfedezzek. Annyira akartam, hogy egy hét múlva sikerült is.
Tehát csónakba szálltunk mi négyen, és bár már máskor is megtettük, most is új élményekkel tértünk haza. Az érzés a régi volt, ahogyan ringat az én tavam, ahogyan susog a nád, ahogy a gémek ráérősen nézelődnek, a halak olykor megcsillannak a vízfelszínen. Csak ámulunk, élvezzük a pillanatot, azt sem tudom merre nézzek. Mégis megint más. Az út most szűk kis utcácskákon át vezet, melyet a sulyomba vágtak, majd egyenest a nádasba, ahol el kell hajolnunk, hogy ne vagdosson össze minket. Csodáljuk a bácsit, aki vezet, hogy tudja az összes utat, és így képes kormányozni a csónakot lehetetlen helyeken. A táj gyorsan változik. Van ahol kék a víz, és a felhőket tükrözi, van ahol olyan, mint ha mezőn lennénk, a víztükör nem is látszik a növényzettől. Van, ahol csak a nádat látni, olyan mint egy labirintus, van, ahol mélyzöld minden, mint ha csak egy esőerdő közepén járnánk. Ez a harmadik napunk együtt. Arra gondolok, milyen jó döntés volt, hogy mégis szóltam. Hogy megint itt kötöttünk ki, ahol érezhetően könnyebb lett minden. Most érzem először igazán itt a tó vizén, hogy nyaralunk. Mindenki felszabadult, megfeledkezett minden nehézségről, megszabadult bútól, bajtól, kötelességtől. Ahogy végignéztem az arcokon, gyermeki kíváncsiságot, boldogságot láttam, ami mindent megért. Mindannyian kipróbálhattuk, milyen vezetni egy ilyen járművet. Ez is olyasvalami, amit azelőtt el sem tudtam volna képzelni. Egyáltalán hogy meg merek mozdulni és helyet cserélni valakivel egy csónakban, nem hogy még kormányozni azt. Életre szóló élmény volt, nekem biztosan, de úgy érzem mindenki emlegetni fogja azt az újabb Tisza-tavi napot. Hihetetlen, mennyire más dimenzió. Milyen egyszerűnek és könnyebbnek tűnik hirtelen minden.

És akkor ennek a napnak a vége felé elkezdtem megfogalmazni magamban ezt az egészet. Ültem az autóban, félig lecsúszva, és a felhőkbe mélyedtem. Visszagondoltam, mennyi meló volt megszervezni, hogy ez így legyen. Mennyit sírtam, mennyit féltem, mennyit hisztiztem annak, aki most a kezemet fogja, s elégedetten mosolyog, hogy boldog vagyok... hányszor hallgatta egy év alatt, hogy nem lehet bírni ezt a szürkeséget, ezt a szomorúságot, kétségbeesést, bizonytalanságot, ezt a rohanást, a sok rosszindulatot, képmutatást, ezt a tonnás súlyt a vállaimon, szünetet akarok, szünet KELL, mert megőrülök, ha nem jön össze, és nem lehetek önmagam erre az egy-két hétre sem! Mert ennyi az élet. Két hét.
Ez a felhő is szertefoszlott, mire a szemem újra kinyitottam. A táj kezdett ismerős lenni, hazaértünk. A napsütéstől fáradtan, de kisimultan. Ma nem kellett rohanni. Még három napig nem kell. Könyörgök, mint egy kisgyerek, hogy sose legyen vége. Ha gyermek lennék, még toporzékolnék is. Bár régen sosem tettem, most annyira szeretném! De mint minden, ez is elmúlik egyszer. Most talán még nagyobb becsben tartom majd, elraktározom a szívem mélyén, mint valami apró drágakövet, mert oly nehéz volt megszerezni, annyira kellett, és annyira más volt, mint a megszokott. Soha nem felejtem el ezt az időszakot, azt a sokmindent, amin keresztülmentem, az akadályokat, amiket átugrottam, vagy térden kúsztam alattuk, az összeomlásokat és újra felállásokat, a csodás pillanatokat, a felhőket aznap az ablakban, és azt a fura kusza bolond évet, amikor két hét volt a nyár.