Amikor azt látod, hogy a telefont nyomkodom...

Tudd, hogy nem vagyok A Mai Fiatal. Nem az vagyok, aki egész nap a facebookon lóg, és nyomja a szelfiket, hogy uncsizom, meg villamoson ülök, meg felvettem a csecskidobós felsőt, meg megyek a barinőmhöz, meg a körmöshöz, meg bulizni szombat este. Nem azért nyomkodom a telefonom, mert nem csinálnék ezernyi mást helyette, nem azért nyomkodom, mert játszom, nem azért nyomkodom, hogy híreket olvassak az agyatlan sztárokról. Hanem azért, mert nem lehetek azokkal, akiket szeretek. Mert amíg más játszik, facebookozik, celebhíreket olvas, én dolgozom. Nyolc, tíz, tizenhat órát, a hét minden napján. Amíg más szombat este boldogan hány és üvegeket tör, kukákat borogat, én fájó lábbal és idegrendszerrel kerülgetem őket, és próbálok nem egy okádékba ülni a villamoson. És előveszem a telefonomat, és nyomkodom.

Tudod miért? Mert van egy ember, aki tartja bennem a lelket, hogy ne üvöltsek, ne bőgjek a nap minden órájában. Mert az élet egy szar, és van valaki, aki jobbá teszi, de nem lehetek vele. Mert dolgozom, ő is dolgozik, ha éppen nem dolgozom, a villamoson zötykölődöm, vagy alszom, vagy takarítok, mikor mire van idő abban a maradék pár órában. Szóval legalább zötyögés közben kicsit vele lehetek, és igen, fel sem nézek a telefonról, mert undorító, ami körülöttem van, és nem érdekel. Vagy éppen a testvéremmel beszélek, akit szintén alig látok. Négyig iskolában van, én általában estig munkában. Szombaton is dolgozom, amikor esetleg vasárnap nem, akkor kicsit dumálgatunk, ha éppen nincs egyéb tennivaló. De egyikünk sincs tele barátokkal, jó programokkal, gonddal bajjal viszont annál inkább, és szükségünk van egymásra. Szeretünk beszélgetni, és elhülyéskedni dolgokat ebben a nyomorult életben. Valamikor beszélnünk kell.

Úgyhogy amikor azt látod, hogy a telefonom nyomkodom és fel sem nézek, tudd, hogy éppen azokkal vagyok, akiket szeretek és te egy cseppet sem érdekelsz. Szívesebben élnék egy olyan világban, ahol mindez nincs, ahol van idő találkozni, átölelni egymást, beszélgetni, ahol össze lehet spórolni egy közös otthonra, meghívni a rokonokat, a barátokat, együtt eltölteni a délutánokat, és a villamoson is kedves emberekkel találkozni, mosolyogni egymásra munka után, csakhogy ez a világ nem létezik. Ez egy szar hely, szar emberekkel, a szar szabályaikkal, amit maguknak találtak ki, mégsem működnek. Én pedig csak tengődöm benne és így próbálom meg túlélni.

Lehet azt mondani hatvanevesen, hogy bezzeg mi beszélgettünk, levelet írtunk, meg gyerekként játszottunk... igen. Én is szívesen csinálnám. Bárcsak lett volna lehetőségem akkor élni. Akkor fiatalnak lenni, tudni, hogy ha van munkám, akkor van. Ha van fizetésem, akkor van. Meg tudom venni, amire szükségem van ma és a jövő hónapban is. Tudok majd lakást venni. Hétvégén vendégségbe menni, vagy kirándulni. Huszonévesen családot alapítani. Rendes zöldséget és gyümölcsöt enni vegyszer nélkül. Elmenni táncolni igazi zenére úgy, hogy közben nem drogosok állnak körbe. Látni felnőni az unokáimat. Azt hiszitek, nem adnám oda a tévét, az okostelefont, a kólát, a hamburgert, a számítógépet, meg az összes szart? Mindent odaadnék, mindent itthagynék, de nem lehet. Nekünk ez jutott. Van aki boldog ettől, és hangosan röhögve nyom egy újabb szelfit, hogy szeretettnek érzi magát itt - lehányt ülés. És van, aki könnyes szemmel még elküldi azt a jóéjt szívecskét, mielőtt leszállna...