Utazás... Érdekes egy kapcsolat a miénk... Gyerekkoromban többnyire keresztapámékhoz utaztunk, pár állomásnyit vonattal, vagy távolsági busszal. A vonatot mindig nagyon élveztem, a busszal csak annyi problémám volt, hogy hányingerem volt, mint oly sok gyerkőcnek. Nem bírta a gyomrom.

Később kinőttem ezt, és semmi gond nem volt egészen addig, amíg nem jött a pánikbetegség. Először csak éjszakánként jelentkezett hányinger, aztán ha messzebb kellett utaznom itthonról, aztán már a villamoson is, aztán már gyalog sem tudtam kimozdulni, aztán már ha csak a fürdőbe mentem is rosszul voltam. De ez hosszú évek alatt fajult idáig, és elég alattomos módon, szóval visszakanyarodva az utazáshoz... amikor táncversenyekre jártam, és mindig rosszul voltam a buszon, kocsiban, mindig azt hittük, hogy a jármű okozza, és bevettem a híres hányinger elleni gyógyszert az út előtt, amitől persze végig kábult voltam, és nem tudtam élvezni az utazás hangulatát. De ez évekig működni látszott. Aztán lassan nyilvánvalóvá vált, hogy nem a járművet nem bírja a gyomrom. (Hanem a gyerekkori sebeket nem tudja megemészteni, amikről magam sem hittem, hogy ennyire fontosak. De most az okok feltárása nélkül -végtére is több mint egy évtizedig nem történt ez meg- fókuszáljunk az utazásra.) Arra, hogy egy ideig ment a gyógyszerrel való elnyomás, aztán mit sem ért. Egyre erősebben jelezte a testem, hogy itt valami baj van, amit ideje lenne helyretenni, mielőtt felnőtt leszel, mert már most nincs életed! Ébresztő! De én nem hallgattam rá. Egy ideig erőltettem a dolgot, hiszen imádtam táncolni és fellépni, mentem, csináltam, egy idő után úgyis feladta a hányinger, hiszen egy falatot sem kapott, amit visszadobhatott volna. Ez volt a mi harcunk sok sok éven át. Egy darabig ez is működött, de nem adta fel! Ha nem kapok enni, hát akkor tovább kínozlak! Akkor megegyezünk, hogy nem jön ki semmi, de akkor is szenvedni fogsz, annál jobban fog fájni, annál többet öklendezel majd, mert észre kell venned, hogy ez így nem oké! Nem veszed észre, hogy nem a kaját akarom? Nem azt kell itt megemészteni! Ébresztő!
De nem engedtem neki, mentem és csináltam. Elmentem a versenyekre. Elmentem egy cserediák programra... illetve elmentem? Elküldtek. Anya és egy drága tanárnőm, aki úgy gondolta, megérdemlem a tudást, az élményeket, a tapasztalatot, összefogtak “ellenem” és elküldtek. Életem egyik legszebb hete volt, amikor elvittek arra az útra. Barátokat szereztem, kicsit szerelmes lettem, világot láttam, sokat tanultam, a művészetről, az érzésekről, önmagamról. Tökéletes élmény lett volna, ha az az apróság be nem árnyékolja, hogy minden reggel hánynom kelett, ha volt mit ha nem, minden étteremben rettegtem leülni az asztalhoz, és fájt hogy nem tudom megkóstolni rendesen mindazt a finomságot, amit elém tettek, hiába szeretném. Nem fért be a múlt mellé. Tele voltam.
Aztán elmentem nyaralni a családommal minden évben, imádtam minden percét, azokat kivéve, amikor ennem kellett volna. Még mindig nem fért, a menü naponta két háztartási keksz volt, amit úgy erőszakoltam le a torkomon, hogy egyszerre a negyedét próbáltam lenyelni, és azt is háromszor kellett. Mindeközben ott volt a bűntudat, hogy itt ez a gyönyörű hely, anyukám megvett minden finomságot a piacon, az étteremben a néni, akit megismertünk, isteni hamburgert, pizzát csinált, nyaraltunk, addig a pár napig megengedhettünk magunknak szinte bármit, és én háromszor nyelek, mire lemegy egy háztartási keksz csücske... ez vagyok én. Undorodtam magamtól.

Közben jött a továbbtanulás, és én lemondtam arról, hogy Budapestre menjek táncot tanulni, ami az életem. Lemondtam arról, hogy Egerbe menjek rajzolni tanulni, ami az életem. Itt maradtam és elkezdtem valamit, amit szerettem, ez a magyar nyelv és irodalom volt, de korántsem az életem. Megalkuvás. Mert az életem már csak rettegés volt. Le lettem győzve, egy ideig nem is utaztam sehová, az egyetem utolsó évében már odáig is csak hetente egyszer. Este a fürdőkádban is rámtört a pánik, így féltem bemenni oda is. Ennyit az utazásról. Imádtam képeket, videókat nézni, olvasni mindenféle tájakról, kultúrákról, ismeretlen helyekről, de tudtam, igen, meggyőződésem volt, hogy én sehová nem fogok eljutni, mert örülök, ha egyszer a házból kiléphetek rosszullét nélkül. Jó lesz nekem itt, valami középszerű munka, középszerű élet, sem pénzem, sem lehetőségem, sem egészségem nem lesz nekem ahhoz, hogy valaha is bárhová eljussak. Ekkor voltam olyan húsz éves.
Más ilyenkor ÉL, tanul, világot lát, szerelembe esik, nyüzsög, tapasztal, csalódik, mindegy, de létezik! Én pedig rettegek egy fürdéstől. Amikor már nagyon sovány és sápadt voltam, kivittek az erdőbe, hogy kicsit összeszedjem magam, ha nem kellett buszra szállni, egész könnyen kijutottam odáig, és még enni is tudtam valamennyit, erről már írtam máshol. Ennyiből álltak a napjaim.

Egy évig tengődtem otthon, felfüggesztve a tanulmányaimat, de a szakdolgozatomat milyen témában is írtam? Az utazás motívumát vizsgáltam három regényben. Nofene.
Amire mindig is úgy vágytam, nem temethettem el egészen. Érdekelt, vágytam rá, szerettem olvasni róla. Megírtam a szakdolgozatot, aztán abbahagytam az egyetemet, mert egy tanár kicsit szívózott velem, nem hagyott levizsgázni egyszer, kétszer, valószínű harmadszorra sikerült volna, de belefáradtam. Azt gondoltam semmi értelme. Mit csináljak egy magyar alapszakkal, ilyen gyengén, ilyen fáradtan, célok nélkül... mi értelme bárminek is. Egy pótvizsga és az államvizsga előtt, ennyi hiányzott, négy év kemény munka után otthagytam az egészet.
Otthon voltam majd’ egy évig, a szobám és az agyam rabjaként, és semmi célom nem volt. Fogalmam sem volt, mihez kezdjek az életemmel. Csak tengődtem, és a pánik lett az életem. Egyszer megláttam egy jó képet az interneten a volt tánctanáromról, és gondoltam ezt szuper lenne lerajzolni, aztán elvihetném neki ajándékba. Persze az előtt is rosszul voltam. De elmentem, szóhoz sem jutott, örült, beszélgettünk, és nem hitt a fülének. Hogy miért nem táncolok, miért nem tanulok, miért nem csinálok semmit. Persze itthon ezerszer átbeszéltük már. Miért nem megyek el egy orvoshoz? Miért nem lépek valamerre? Próbáljak meg egy terápiát. De én kijelentettem, hogy nem, nem fogok gyógyszert szedni, nem megyek orvoshoz, majd rendbejövök egyszer. Itt viszont kaptam egy óriási pofont. Hogy ezért adom fel az álmaimat? Egy ilyen butaság miatt? Ez nem halálos ítélet, nem agydaganat, ebből ki lehet jönni! Azonnal indulj el, állj talpra, és gyere vissza táncolni, igen? Akkor és ott döntöttem el, hogy így lesz.
Elmentem segítségért, és kijelentettem, hogy lehet próbálkozni, de én nem szedek gyógyszert. A doktornő halálos nyugalommal kijelentette, hogy ugyan ki beszél ilyenekről? Csak beszélgessünk. És beszélgettünk. Újra meg újra meg újra, és azon kaptam magam, hogy olyan 15 év szenvedés pár hónap alatt elhalványult. Elkezdtem enni. Elkezdtem nem félni tőle. Elkezdtem kimozdulni a csigaházamból. Elkezdtem... élni.

A jó pszichológus olyan, mint a jó matektanár. Ugyanis rávezet téged a megoldásra. Nem árulja el, nem tolja a képdbe, csak rávezet.
Mindkét esetben adott egy nehéz feladat. Legyen az matematikai, vagy az életed egy problémája. Akárhogyan töröd a fejed, nem tudod megoldani, és csak megutálod az egészet, nem is próbálkozol tovább. Ez az ember ránéz, és egyből tudja, mert ezt tanulta, ez az ő területe. Ha elárulja Neked a megoldást, lesz egy plusz információd, de mivel már utálod az egészet, tudomásul veszed és nem érdekel tovább. Legközelebb nem tudod ám alkalmazni, mert nem tudod hogyan kell eljutni a megoldáshoz, csak megkaptad készen. De!
Mindkettőnek az a lényege, hogy ha egy hozzáértő emberrel ülsz szemben, rávezet a megoldásra. Pontosan úgy kérdez, azokat a bizonyos kérdéseket tesz fel neked, amivel segít téged ezen az úton. Hogy szépen, apránként, lépésről lépésre rájöjj a saját megoldásodra. A matek feladatokat is általában többféleképpen lehet megoldani, ahogy az élet problémáit is, nem igaz? Meg kell találni a neked megfelelőt, hogy sikerüljön és aztán legközelebb is menjen. És ha te magad járod végig ezt az utat, egy kis mankóval a hónod alatt, akkor a tiéd lesz, a sajátoddá válik. Tapasztalat lesz belőle, amire mindig emlékezni fogsz, és mindig segíteni fog a továbbiakban. Elengedhetetlen hozzá a segítség, de te magad oldottad meg! Ez a lényeg.
Hát így történt, hogy mindent abbahagyva, megtörve, a padlót megfogva, aztán tiszta lappal indulva felálltam, és elkezdett kinyílni a világ.

Most, hogy megemésztettem, amit meg kellett, a gyomrom fellélegzett, tudtam enni végre mindent, nem csak kekszcsücsköt, el tudtam menni akár busszal is több megállót, hányás, szédülés nélkül, úgy éreztem bármire képes vagyok. Kerestem valamit, ami érdekel, amit szeretnék, amiről úgy gondoltam, hogy hasznos, hogy akár munkát is tudnék találni vele... És hogy ez mi volt? Idegenforgalom, utazásszervezés.
Akkor még fogalmam sem volt az összefüggésekről. Nem esett le az sem, hogy milyen formában jelentkezett a betegségem, miről írtam szakdolgozatot, hogy mit készülök most tanulni, és hogy miket fogok még csinálni ezután. Hogy az utazás maga, ahogy a dolgozatomban is elemeztem, egy megismerés, egy tapasztalatszerzés, eltávolodás az otthontól, a komfortzónától, egy lecke, önismeret. Nem esett le még. Csupán érdekelt, és nem olyan elvont fogalom volt, mint a magyar alapszak. És belevágtam. Imádtam. Élveztem. Szerettem a tanárokat, a tananyagot, a feladatokat, a tanulást, az osztályomat. Szerelmes lettem. Úgy igazán. Szépen lassan történt, minden olyan természetes volt, mint a levegővétel. Nem volt gyomorgörcs. Sem a tanulás miatt, sem a szerelem miatt, semmi miatt. Szépen levizsgáztam, tudtam, hogy menni fog. A magánéletem végre elkezdődött, és egy pillanatig nem voltak kétségeim. Minden jól ment. Minden meg volt már emésztve. És éhes voltam. Az életre.

Az első utazásom, amikor valóban ott voltam, és nem belül, önmagamban reszketve, Budapestre történt, az állatkertbe, a családdal. Olyan voltam, mint egy vak ember, aki hirtelen visszakapta a látását. Egészen addig én bárhol voltam, nem voltam ott. És ez szörnyű. Hány elpocsékolt év! Hány hiábavaló vonatjegy. De akkor végre igazán ott voltam, néztem, hallottam, éreztem, ízleltem, csodálkoztam a világra! Elképesztő érzés volt, egyszerűen nincsenek rá szavak. Azt az utazást ezért nem felejtem soha.
Aztán jöttek nyaralások. A Tisza-tóról már írtam. Mindig szerelem volt, de amikor először igazán ott lehettem, és nem volt félelem, nem volt bűntudat, úgy nyaraltam, mint mindenki más, önfeledten, szabadon... aki nem élte ezt át, fogalma nincs, milyen érzés úgy megenni egy jégkrémet, úgy kérni egy hamburgert, hogy abban nem a legnagyobb ellenségét látja, nem egy megoldandó feladatot, nem a rettegés fut végig az agyán, hanem az, hogy istenem, ez finom! Jól érzem magam! Nyaralok!

Ezek voltak az első lépések. Azután a párommal is elmentünk nyaralni, sétálni, jókat enni, aztán folytattam a táncot, utaztunk, minden gond nélkül, jókedvűen! Aztán munkát kaptam. A munkám utazással is jár. Nem szeretem, fárasztó, kényelmetlen, nehéz, de imádom az érzést, hogy bármikor menjünk is, reggelizem, szendvicset eszem az úton, elmegyünk ebédelni, és én nem rettegek! Olyan apróság, hétköznapi dolog, senki nem gondolná, hogy mekkora lépés ez nekem, hogy mit is jelent beülni egy mekibe a fővárosban, és jóízűen enni a sültkrumplit. De nekem óriási lépés. Tudom milyen kemény munkám van benne. És büszke vagyok.

Aztán megismerkedtem a párom barátjával, és az ő barátnőjével, akik remek emberek, sok a közös témánk, nagyjából ugyanazt gondoljuk az életről. Elkezdtünk járni hozzájuk, aztán elkezdtünk együtt utazgatni. Első úticélunk a Tisza-tó volt. Megmutattam nekik mindent, amit csak tudtam, elmeséltem mindent, amit lehetett, megmutattam a legszebb helyeket, a tó ezer arcát, csodálatos élmény volt, mint mindig. Következő évben szintén nem mentünk messzire, belföldön maradtunk, és kirándultunk, hegyet másztunk, együtt főztünk, ettünk, ittunk, néztük a csillaghullást, strandoltunk, idő közben úszni is megtanultam, hiszen már tudtam, hogy ezek után bármire képes vagyok, és úgy éreztem semmit nem hagyhatok ki az életben. Minden lehetőségre igent kell mondanom, gondolkodás nélkül, azokra is, amik eddig ijesztőek lettek volna, csak kimondom hogy igen, aztán majd ráérek izgulni. 

...Mindig mondta, hogy egyszer elvisz a tengerhez. Nekem néha megjelent ez a szemem előtt, de mindig csak úgy a távoli jövőben, olyan álomszerűen, de egyáltalán nem tűnt valóságosnak. Aztán egyik évben jött az ötlet: jövőre menjünk el a tengerhez! Én gondolkodás nélkül rávágtam, hogy igen, menjünk! Aztán csak később gondoltam át. Ez már nem csak egy-két óra utazás, ez egy egész éjszaka, egy buszon, ami nem akkor áll meg, amikor én mondom. Ez azt jelenti, hogy nagyon messzire megyek. Ez azt jelenti, hogy átlépem az országhatárt. Ez azt jelenti, hogy nem fogom érteni, amit ott beszélnek. Ez azt jelenti, hogy látni fogom azt az óriási kékséget, amiről el sem hittem, hogy valójában létezik. Ez azt jelenti, hogy nem ugorhatok haza, ha “bármi van”, hiszen 12 óra választ el az otthonomtól. Ez azt jelenti, hogy egy nagyobb összeget félre kell tennem rá, de meg tudom tenni apránként, hiszen dolgozom. És ezt mind én egyedül értem el. Oké....

Amikor leszálltunk a buszról, kicsit émelyegtem, de éreztem, hogy ez nem az a szörnyű érzés, csupán a kimerültség, és a hosszú zötykölődés okozza. Várni kellett a szobára, így ezzel a kótyagos fejjel elindultunk, hogy megnézzük, amiért igazából jöttünk. Amerre néztem fák voltak, sirályok, tökéletes felhőtlen égbolt. Kicsit imbolyogva elindultam, és egyszercsak elém tárult. Akkor az émelygés tovatűnt. Amerre csak elláttam, mindenhol kék víz volt. Türkiz, mélykék, a szélein egész átlátszó... és én csak néztem könnybe lábadt szemmel, és nem hittem el hogy ott vagyok. Tényleg nem hittem, hogy ilyen. Hogy ameddig látok, mindenhol kék és mindenhol ennyire gyönyörű! Lementem a lépcsőn, megérintettem. Az én kezem a Tengerben! Megízleltem. Brutálisan sós volt. Tudtam hogy sós, de így elképzelni soha nem tudtam. Aztán az egy hét alatt minden arcát megismertem. A nyugodtat, a játékosan hullámzót, a szeszélyest, az igazán dühöset, akkora vihart szintén elképzelni sem tudtam. A víz egészen fekete volt, egybeolvadt az éggel, és csak tombolt, nem titkolta, mekkora erő rejlik benne, megmutatta, hogy ő az úr mindenek felett és mekkora kegy, amikor lassan hullámzik, és megengedi, hogy közel menj, hogy megérintsd, hogy elmerülj benne. Hogy mennyire jó, amikor ringat, milyen szerencsés vagy, hogy átélhetted. A vihart leszámítva soha nem volt olyan, hogy a sziklákig felcsapott volna a víz, olyan szép nyugodt volt végig. Kivéve egy alkalommal. Az utolsó napon. Mielőtt elindultunk, ott álltam a szikla tetején... Folytak a könnyeim, potyogtak a tengerbe, én nem gondoltam, hogy így tudok sírni valamiért, ami nem az én Tavam... de zokogtam. És akkor felcsapott, megérintette az arcomat. Pedig szép idő volt, ő pedig nyugodt volt egész nap. Odasúgtam, hogy köszönöm. Aztán hátat fordítottam és elindultam. Itthon kezdtem el felfogni, hogy tényleg ott lehettem, hajókáztam, kint voltam a nyílt tengeren, kirándultam, bejártuk az egész környéket, rengeteg újdonságot kóstoltam meg. Mindenféle tengeri ételt, borokat, helyi édességet, sonkát, olajbogyót... és minden pillanatát élvezni tudtam, és büszke voltam, hogy ott voltam.

A következő év pedig új csodákat tartogatott. Szintén külföld, kicsit messzebb, több országot érintett az út, csak ezúttal nem tenger volt, hanem hegyek. Óriási, csodaszép hegyek, amilyeneket szintén csak képen láttam. Már az úton tátva maradt a szám, hogy micsoda tájak léteznek. Amikor megérkeztünk, az volt az érzésem, hogy néztem egy szép filmet, elaludtam a tévé előtt, és most álmodom, hogy ott vagyok az alpesi hegyekben, bocikkal, nagy legelőkkel, barátságos, mályvákkal díszített házikókkal. Aztán kezdtem felfogni, hogy ez a házikó lesz a lakhelyünk egy teljes hétig, ezeknek a bociknak a tejét iszom majd, és ezeket a hegyeket fogom felfedezni, csodálni, megmászni. Alig vártam, hogy elkezdődjön az újabb nagy kaland, de előbb egy pihentető alvás kellett, ami külön élmény volt ott, abban a csendben, abban a hűvös, friss levegőben, nyugalomban.
Feljött a nap, én boldogan, kipihenten, várakozással telve mentem reggelizni. Az ajtó előtt várt a frissen fejt tej, amit úgy ittam, mint akinek az élete múlik rajta. Ez ott kötelező programpont, kihagyhatatlan. Aki nem szereti a tejet, annak is. Ott megszereti, és kész.
Kezdetét vette a felfedezés, megnéztük a hegyeket alulról, felülről, belülről, átkeltünk folyón, vízesésen, tisztáson, láttunk kisvárost, nagyvárost, ámulatba ejtő helyeket, fetrengtünk a fűben, ettünk-ittunk isteni helyi finomságokat. Még mindig imádtam, hogy minden falatot élvezni tudok, külön imádtam a bevásárlásokat, amikor válogattunk a jobbnál jobb sonkák, sajtok, kenyerek, borok között, aztán amikor a szálláson közösen tányérra pakoltuk, vagy főzőcskéztünk.
Többek közt tériszonyos is vagyok, mindig féltem a magastól, a repüléstől, a szakadékoktól, a felvonóktól. Nos, eljött az ideje, hogy ezutóbbi félelmemet legyőzzem. Igazi bátorságpróba volt ez számomra, mégis nagyon élveztem a látványt, és a tényt, hogy ott lehetek és ezt csinálhatom. Egyre magasabbra és magasabbra mentünk először autóval, majd felvonóval, végül pedig gyalog. Olyan látvány tárult a szemem elé megintcsak, mint még soha. Amit eddig csak képeken, reklámokban, filmekben láttam, ott volt. Hegyek, melyek a felhőkig érnek, legelésző tehenek, birkák, szabadon vágtázó lovak, vízesések, barátságos kis hütték, minden ragyogó, élénk színű volt, mint egy képeslapon, a levegő kristálytiszta és frissítően hűvös. Csodálatos. Minden nap új csodák, és azt hittem mindre, hogy ez a fénypontja az utazásnak, aztán mindig jött újabb és újabb.
Mígnem egyik nap megálltunk egy helyen, körben akkora hegyek, hogy messziről nézve is egészen magasra kellett szegezni a tekintetemet, hogy lássam a tetejüket. Az egyik óriás csúcsán volt egy aprócska pont. Amikor rájöttünk, hogy az ott egy felvonó állomása, hogy oda embereket vonnak fel, a felhők közé, megfagyott a levegő, és elképzelni nem tudtuk, honnan veszik a bátorságot egyesek, hogy oda felmenjenek. Aztán megnéztük alaposabban. A felvonó maga is egy jókora darab volt közelről, sok ember fért bele egyszerre, mint egy kisebb busz, olyan volt. De ahogyan elindult felfelé, pár másodperc alatt eltűnt a szemünk elől, úgy kellett keresni, hogy hol is megy éppen, és bolhának tűnt, amikor felért a csúcsra. Már a látvány is lélegzetelállító volt, nem még az ötlet, hogy fel kellene mennünk oda. Amikor a kis csoportunkat vezető barátnőm bejelentette, hogy itt nem csak kávézni akart, és ámulni, hogy ó milyen szép magasak ezek a hegyek, hanem fel is menni oda, azt hittük viccel. Volt aki kijelentette, hogy: nem. Én viszont abban a pillanatban tudtam, hogy meg fogom tenni. Csak még abban nem voltam biztos, hogy mikor ájuljak el. Mielőtt indulunk, a pillanatban mikor indulunk, félúton, ahogy megyünk felfelé, vagy amikor kiszállok végre abból az izéből. Mondtam, hogy bár már jóban vagyunk a gyomrommal, azért én most nem kávéznék a biztonság kedvéért, majd inkább HA túléltem. Ráadás jutalomnak pedig kinéztem egy óriási, kalóriáktól és boldogsághormonoktól duzzadó Sacher tortaszeletet, gondoltam egy kis motiváció, hogy észnél maradjak és kibírjam mindezt. Sokmindentől féltem már, de erre az érzésre mindig emlékezni fogok, ahogyan a rettegés és az őrült vágy, hogy ezt legyőzzem, egyszerre kavarog a lelkemben. Megvettük a jegyet. A szívem a torkomban dobogott. Szorítottam, és elindultunk felé. Néztem az óriási szerkezetet, ami hajtja az egészet. Néztem a hegyeket, a csúcsot, az állomást, ami tényleg alig látszott, olyan messze volt... és arra gondoltam, hogy ha most valami történne, és vége lenne mindennek, az sem érdekelne, mert akkor is itt voltam és eldöntöttem, hogy megcsinálom ezt. De a java még hátra volt.

Elindultunk, pár perc volt az út, és olyan félelmetes, hogy már nem tudtam jobban félni, és ezen a ponton kezdtem el élvezni az egészet. Néztem felfelé, lefelé, körbe, elöntött az adrenalin, kicsit olyan volt, mint a színpadon, amikor mint ha nem is én lennék, de mégis akkor vagyok önmagam. Amikor nem létezik semmi, és mégis minden! Egy pillanatnak tűnt az egész, és már ott voltunk, fent, a szédítő magasságban. Kiszállás. Kiléptem, az első amit éreztem a fagyos levegő volt, olyan tiszta, olyan finom, olyan más... aztán elém tárult a látvány. Amerre néztem, hegycsúcsok. Ott messzebb a csúcsokon hó. Felhők. Úgy éreztem, magukat a felhőket lélegzem be. Megálltam, néztem a meszeségbe, és valami forrót éreztem az arcomon. Úgy kezdtem el sírni, hogy nem tudtam róla. Nem fogtam fel, mi történik, csak egy erős érzés volt, amit megmagyarázni nem lehet. Azt hiszem olyasmi volt, hogy “megcsináltuk”! Úgy éreztem, mint ha kettő lenne belőlem, mint ha egy törékeny, gyenge apró kislány lenne ott velem, akit magamhoz ölelek, és zokogva azt mondom neki: MEGÉRKEZTÜNK. Látod, itt vagyunk, megcsináltuk. A csöppség nézett rám a nagy kék szemeivel, pityergett, és én az ölembe vettem, magamhoz szorítottam. Megmutattam neki, hogy itt vagyunk, a felhők felett, ott, ahol a világ kezdődik, vagy épp véget ér, és nem kell félnie, mert mindent megoldunk. Megerősödik majd, bármire képes lesz amit akar, akkor is ha most kicsi is, és félős, és síró pityogónak csúfolják, és odébb lökik, nevetnek rajta. Nem lesz mindig így. Hosszú az út idáig, és még ezután is az lesz, de mindig szorítani fogom, és együtt megyünk tovább. Aztán arra gondoltunk, bárcsak elmesélhetnénk ezt azoknak is, akikkel már nem beszélhetünk, és egyszer csak azt vettem észre, hogy ez a szorítás valóságosabb lett. Felfogtam, hogy a barátnőm szorít, kérdezi hogy mi a baj. Mondtam hogy semmi baj, csak hát... izé... itt vagyok! Magamhoz tértem, és elkezdtem élvezni a hangulatát. Körbe körbe mentem, bolyongtam, és éreztem, hogy igen bamba fejet vághatok, ahogyan csodálkozom, hogy ez meg mind hogyan lehetséges? De nem érdekelt semmi, csak hogy magamba szívjam ezt a látványt, ezt a levegőt, ezt a mindenséget. Már azon kaptam magam, hogy reszketek, olyan hideg van. Odalent végtére is még nyár volt. Nehezen, de elindultunk lefelé, akkor már nem érdekelt a felvonó, teljesen elvarázsolódtam. Odalentről mégegyszer megnéztem, hogy milyen magasan is voltunk. Magasabban nem is lehettem volna... Mosolyogtam, de úgy igazán, legbelülről. Aztán magamba tömtem azt a jól megérdemelt tortát és a finom kávét. Újjászülettem.

Azt hiszem mégis utazónak születtem. Egy ideje csak mennék és mennék, szinte mindegy, hová. Úgy érzem mindent látnom kell. Mindenre kíváncsi vagyok. Lehet hogy azért kellett beszorulnom a szobám falai közé, hogy egyszer jobban értékeljem, ha mehetek. Talán egy lecke volt, hogy először a lelkem körül utazzak, és aztán egyre messzebb, fokozatosan tanulva önmagamat és a világot. Lehet hogy ez a lecke az, amit nekem ezzel tanulnom kellett. Így jutottam el a szobám fogságából, ahol kekszekkel és korty vizekkel vívtam csatát... oda, ahol minden hullámzó kék, amerre a szem ellát, oda, ahol az égbolt kezdődik, és a madarak alattunk szállnak, oda, ahol szeretnek és megbecsülnek, nem nevetnek ki, hanem fogják a kezem. Hosszú volt az út idáig, és remélem még hosszabb lesz az az út, ami ezután következik!