Zsepibaba blogja

Tetoválásom törtènete

Kezdem az elején. Amikor elkezdett érdekelni a dolog anélkül, hogy komolyan elgondolkodtam volna rajta, nekem lesz e egyszer.
A “régi szép időkben”, amikor még szinte gyerek voltam, anyával sokszor néztünk tévét együtt, kommentálva az eseményeket, beszélgetve közben… tesóm gyerekként kifejezetten szerette a tlc műsorait, és már fogalmam sincs hogy, egyszer elkezdtük nézni a Miami Inket, és ottragadtunk. Először is azért, mert mindig szerettem rajzolni, és nézni is szerettem, ahogyan rajzolnak, sőt, ahogyan megszületik egy-egy terv, nagyon izgalmasnak tartottam.

Másrészt megszerettük a művészeket, a műsor az ő életükbe is betekintést engedett. Láthattuk, mit csinálnak, amikor éppen nincs vendég, rengeteget röhögtünk hangosan a bolondozásaikon, kicsi megismerhettük a családi életüket és a problémáikat is, meg ha sokminden a műsor kedvéért történt is, nagyon szórakoztató és kedves volt.

Harmadrészt, ami a legfontosabb, és a legizgalmasabb: rengeteg emberi történet volt benne. Minden egyes tetoválásnak megismertük a történetét, a miértjét, először is az illető elmesélte, hogy miért van ott, valami hatalmas öröm vagy bánat érte, aminek szeretné, ha emléke, látható nyoma is lenne. A legkülönbözőbb megható, vicces, vagy megrázó sztorikat hallgattuk végig tátott szájjal, aztán láttuk a tervezés folyamatát, majd a kivitelezést. És itt szerettünk bele az egészbe.
Ahogyan akkor tudatosult bennünk az is, hogy mi is a tetoválás lényege valójában. Hogy nem csupán egy hóbort, egy dísz, egy rajz a bőrön, (néha mondjuk az is), hanem művészet, hanem valami sokkal nagyobb jelentőségű dolog is lehet, mindig valami erős érzelem áll mögötte. És nem kell, hogy ez egy tragédia legyen, vagy egy mély történet, de akkor is egy jelentőségteljes dolog, elköteleződés valami iránt, aminek azt akarjuk, hogy nyoma legyen. 

Akkor még nem tudhattam, hiszen gyermek- és felnőttkor közt voltam valahol, hogy érdekelni fog a pszichológia, de ez volt az első jele. Nem ismertem még magam igazán, nem éltem még olyan sokat, el sem tudtam képzelni, hogy egyszer valóban lesz nekem is, és hogy mi lesz az, hogy miért. Csak azt tudtam, hogy imádom nézni, hallgatni, hogy szerelmes vagyok az egészbe, hogy érdekel, nem akartam, hogy valaha vége legyen a műsornak. És Anya ugyanígy volt vele. Az öcsém pedig még egészen kicsi volt ekkor, nem tudott sokáig ülni egyhelyben, és odafigyelni igazán, de az ő szintjén követte az eseményeket, tudta a művészek nevét, és emlékszem, sokszor játszottuk, hogy van egy szalonunk, és szemceruzával rajzolgattunk egymás karjára. Ez ma már nagyon vicces emlék.

Sokszor nézem az utcán a tetoválásokat. Nem szeretek emberek között lenni, de ezzel szórakoztatom magam, amikor muszáj. Megpróbálom feltűnés nélkül minél jobban szemügyre venni őket. Megállapítani, mennyire profi vagy éppen trehány munka, hozzáértő készítette e. Mit ábrázol, és vajon van e különösebb jelentése, vagy csak úgy megtetszett az illetőnek valami. Ha izgalmasnak tűnik, nem egyértelmű, akkor megpróbálok történeteket kreálni hozzájuk. Vajon mi történt, mi a háttér, mit jelenthet? Nagyon izgalmas. Végtelen lehetőség.

Én, mindig akkor gondoltam rá komolyabban, amikor valami nehézségen mentem keresztül. Amikor valami fájt, amikor valami nehéz volt. Persze rajzolni is akkor szoktam. A fájdalom feldolgozásában nekem az ilyen képi dolgok segítenek leginkább. Amikor minden rendben, amikor könnyű vagyok, valahogyan soha nem jut eszembe rajzolgatni. Olyankor színezni inkább, játszani az árnyalatokkal, de nem kívánkozik ki semmi önálló kép. Ahogyan arra sem gondoltam sosem, hogy jókedvemből tetováltatok magamra valami vidámat.
Nekem egyértelműen a feldolgozásban segít, ahogyan még sokaknak. Amikor már majdnem túl vagyok valamin lélekben, akkor megjelenik egy kép a fejemben, és bármilyen időpontban, bármit (kivéve a munkát) letéve azonnal neki kell látnom, hogy “kijöjjön”. Aztán kicsit könnyebb lesz.

Teltek az évek, és először Édesanyámmal tapasztaltam meg az élményt. Volt egy iszonyatos traumánk, aminek a feldolgozásához arra kért, készítsek neki egy rajzot kiindulásnak. Olyan képet találtunk ki, amely nem csak arra az egy dologra vonatkoztatható, de a kiváltó ok egy konkrét esemény. Aztán elmentünk vele egy megbízhatónak tűnő helyre, és én ott ültem mellette végig, amíg megcsinálták. Hallgattam a gépet, néztem az apró tűt, és közben elkezdtek a sebeink beforrni. Volt egy szimbolikus jelentése annak, hogy ketten voltunk ott, hogy én rajzoltam, és ő van a tű alatt. A hegek mindig ott lesznek a szívünkön, de azóta könnyebb őket viselni. Szerencsére nagyon szép munka született.

Sok év után pedig eljött az én időm.
Az én mintám sem egyetlen konkrét dologra vonatkozik, hanem örök érvényű, olyan, ami nem változik. De az enyémet is egy dolog hívta életre, egy utolsó csepp.
Mint mondtam, sokszor volt már eszemben a gyógyulás effajta módja, volt pár halovány kép a fejemben, de mind bizonytalan, semmi éles vonal, és az elhatározás sem volt meg, csak egy gondolat a fejemben, hogy jó volna, ha egyszer…

Ami leginkább visszatartott, az a párom véleménye. Életem szerelme, és értelme. Akivel ez volt 11 évünk legnagyobb nézeteltérése. Soha nem veszekedtünk komolyan, semmi másban nincs szöges ellentét kettőnk közt. De ez egy nehéz téma. El sem tudom képzelni, hogy ő hogy gondolhatja így, és ez fordítva is igaz. Mint ha egy évszázaddal korábban született volna, az ő gondolatai teljesen leragadtak a börtöntetkóknál. Ott, hogy bűnözők, igénytelen külsejű és belsejű emberek valami barbár módszerrel iszonyatos zöld vonalakat firkálnak magukra. Ennek annyi köze van a tetováláshoz, hogy nem jön le. Semmi egyéb. És ő mégis lát valamiféle összefüggést a kettő között, és nem hajlandó túllépni ezen. Amikor pedig megpróbálom Neki elmagyarázni az én érzéseimet, és kérem, hogy most csak rám figyeljen, arra, hogy nekem ez miért fontos, hogy én jobban fogom érezni magam ettől, közben pedig senkinek nem ártok vele, még látnia sem kell, ha nem akarja… ő csak duzzog, hallani sem akar az egészről. Bármennyire szeretjük és értjük a másikat, ebben nem közelít a véleményünk. Ugyanakkor az utolsó csepp, az én utolsóm pont Hozzá kapcsolódik. Az ő betegsége hívta életre, a legijesztőbb dolog a világon, amellyel valaha találkoztam. Volt jópár fájdalom, veszteség, trauma, szenvedés, amikor mindig megfordult a fejemben, hogy ezt meg hogy lehet túlélni. De ilyen még nem volt. Egy olyan küzdelem, ami hol jobb, hol rosszabb, ami még ha győzünk is, már olyan nyomot hagyott bennem, amit visszafordítani nem lehet. És ez a visszafordíthatatlanság az, ami benyomta nálam azt a bizonyos gombot.

Túl voltunk már egy nehéz küzdelmen, és pár év elteltével minden kezdődött elölről. Csakhogy úgy éreztem, nem bírom ki mégegyszer. És ezúttal végtelennek tűnt. Láttam, hogy most már annyira az életünk része lesz, hogy tényleg semmi nem lehet a régi. Hogy itt most valami megváltozott végérvényesen. Hogy nem bírom tovább. Megjártam a poklot, nem is egyszer, aztán visszakerültem a földre. Aztán megint jött egy pokol, olyan két hét lehetett, bár ilyenkor teljesen eltűnik az időérzékem…. De nagyjából ennyi volt legutóbb, amikor megjelent a kép a fejemben. Nem volt semmi, amibe kapaszkodhatnék. Semmi. Bármit próbáltam előhozni az agyamból, a lelkemből, bármilyen aprócska vékony szálat amibe kapaszkodhatnék, polipként csápokat növesztett az agyam, és kereste, kereste azt az egyetlen valamit, de semmi nem volt, amibe kapaszkodhatna. S akkor megjelent egy kép, a tetoválásom képe, ott volt hirtelen a fejemben, egyértelműen, erős, kontrasztos vonalakkal. A semmi közepén.
Tudtam, hogy nehéz lesz megint, ezt elmondani Neki, tudtam hogy veszekedés lesz, amilyen még soha nem volt, tudtam, hogy fájdalmat okozok talán, és próbáltam szabadulni is a gondolattól pár napig, de mindhiába. Semmi mást nem láttam magam előtt, csak azt a képet, és olyannyira, hogy ha a kezemre néztem, láttam rajta is. Egyértelműen, nem csak úgy halványan, bizonytalanul, hanem láttam teljes valójában, és ez volt az egyetlen gondolatom, ami a földhöz kapcsolt. Nem volt kérdés, hogy akarom e, nem volt kérdés, hogy mi lesz az, nem volt kérdés, hogy mit fogok tenni. Az egyetlen kérdés az volt, hogyan fogom mindezt elmondani annak, aki fontosabb mindennél.

Az sem volt kérdéses, hogy hová megyek. Mert ekkorra szerencsére hazajött külföldről egy régi jó ismerősöm, aki annak az osztálynak a része volt, akikről már meséltem. Akik mindig az életem részei maradnak, bármilyen messze is legyenek. Olyan érdekes kötelék ez… Tizenhat éve nincs már az az osztály. Egyesekkel 18 éve nem találkoztam. Ez annyi idő, míg egy emberből felnőtt lesz. És mégis. Bizonyos időközönként szükségem van egy-egy kapcsolódásra, egy beszélgetésre, és akkor ők ott vannak. Bár nem tudunk egymásról azóta semmit, amikor úgy hozza a sors, megjelennek, és ugyanúgy tudunk beszélgetni, mint 18 évvel ezelőtt.  Minden ilyen alkalommal félve teszem meg a kezdő lépést. Emlékszik még rám? Szóba áll velem? Nem sajnálja az idejét rám?  De mindig kellemesen lepnek meg, a válasz hamar, és olyan természetesen érkezik, mint ha egy szünetben beszélgetnénk óra után. Milyen hosszú óra... Azt is egy ilyen kapcsolatnak köszönhetem, hogy most azzal keresem a kenyerem, amit szeretek. Amikor már teljesen készen álltam a változásra, megjelent egy tündér és a fülembe súgta a megoldást. A tündér is abból az osztályból való. Egy beszélgetés, és minden megváltozott. 

Most pedig valaki a gyógyulásomban segít. Megbízom benne teljes mértékben, mert összeköt valami. És mert ő volt az, aki olyan biztos kézzel rajzolt mellettem kettővel odébb a rajzbakon, ahogy senki más. Mindig azt mondták a tanáraink, minket összegyúrva jönne ki a tökéletes művész diák. Mert Ő volt olyan tehetséges, hogy ha nem volt kedve, akkor is majdnem tökéletest alkotott. Húzott egy vonalat, oda sem figyelve, és az jó volt. Én pedig kettővel odébb voltam az, akinek minden vonalért tízszer annyit kellett dolgoznia, de addig küzdött, amíg jó nem lett. Én voltam a szorgalmas, a buzgó, a tenni akaró, a küzdő, aki jó akar lenni valamiben, és ha valamit a fejébe vesz, véres verítékkel, de megszerzi.
Mi voltunk hát a tökéletes művészdiák így ketten. Így most ott volt, és tőle kértem, hogy segítsen gyógyulni. Elmeséltem mit találtam ki, de megrajzolni nem akartam. Hiszen ő húz egy vonalat, és az úgyis jó. Minek erőlködjem? Majd végzem én a küzdelmes munkát utána, ahogyan eddig is.

Fáj?

Akinek nincs komoly “indítéka”, csak barátkozik a gondolattal, hogy valamit magára varrat, mert tetszik, annak fáj. Illetve akinek fogalma sincs az egészről, csak meglátja, szinte az első kérdése: nem fájt?
Ez a kérdés megint pszichológia. Kezdve onnan, hogy a fájdalom, bármennyire nehéz elhinni, értünk van. Mindig valami fontosat jelez, sokszor olyan dolgokat, amibe belehalhatnánk, ha nem fájna. Amikor fáj, mindig valami fontos történik. És a lélek is fájhat, nem semmiért nevezik így, pedig nem egy fizikai dolog. Legalábbis eleinte. És ahogyan a testet, a lelket is úgy gyógyíthatjuk meg, ha előbb észrevesszük, hogy fáj, realizáljuk, majd elkezdünk a legjobb megoldás után kutatni. Tehát a hasznunkra van, akármennyire kellemetlen.
Az az igazság, hogy ha valamit nagyon akar az ember, teljesen másodlagos, sőt, sokadlagos, hogy fáj e. Például ha egy nő gyermeket akar, nem az az első gondolata, hogy hát, jó lenne, de fájni fog… mindennél jobban akarja, ezért nem törődik a fájdalommal, talán eszébe sem jut, csak ha már benne van. Akkor sem foglalkozik vele.
Hát valahogy így voltam én is, sokáig eszembe sem jutott a fájdalom, aztán amikor igen, nem érdekelt. És milyen igaz. Az, amiért csináltatom, az fáj igazán. Ehhez képest a fizikai, az semmi. Ez pedig nem az én gondolatom, illetve igen, de hamarabb hallottam, mint hogy nekem eszembe jutott volna.

A tánctáborokban mindig rengeteget tanultam. És nem csak technikákat. Ezt a gondolatot is onnan hozom, az egyik tanárunk, aki tele volt tetkókkal, egyszer mesélt nekünk. Éppen ebéd utáni pihenő volt, és valaki kérdezett az egyik tetoválásáról, ő pedig mesélni kezdett. Aztán szépen odagyűltünk köré, és mindenki itta a szavait. Ugyanis ahogy elkezdte sorban mutatni, mint egy térképet, és mesélni, valóban egy világ rajzolódott ki. Az ő világa. A sok sok vesztesége, fájdalma, boldogsága, egy élet. Annyira meghatározó emléke ez az életemnek. És ő mondta. Ahhoz képest, hogy milyen volt elveszíteni valakit, ez mi? Pff.. semmiség.
És talán amiért ennyire akartam, és ennyire magától értetődő a létezése a bőröm alatt, ezért nem is éreztem kellemetlennek. Nem fájdalmat éreztem, csupán azt, hogy a tű teszi a dolgát, és megkönnyebbülök. Hogy végre valójában az enyém valami, ami már régóta az, és többé nem kell a hiányát elviselnem.
Ennek tudom be azt is, hogy mennyire könnyen gyógyult, bármilyen érzékeny a bőröm. Nem volt fájdalom, viszketés, gyulladás, mint ha a szervezetem nem is tiltakozna az amúgy idegen anyag ellen. Tudja, hogy annak ott a helye, nem tiltakozik, nem lázad. Befogad. Segít.

És hogy mi lett az én mintám?
Amiben első pillanattól kezdve biztos voltam, mert már évekkel ezelőtt kitaláltam, az egyetlen szó. Biztosan sokan ismerik az idézetet, miszerint a szomorú napokon vigasztal, nehéz helyzetekben bátorít, boldog időszakokban pedig óvatosságra int. Egyetlen szó: elmúlik.
Nem is tudom, mikor találtam rá erre, talán még egyetemista koromban, és igazán megragadt bennem. Talán azért, mert hajlamos vagyok túl negatív lenni, ha valami rossz történik, kétségbe esni, és azt gondolni, vége mindennek. Az ember egyébként is úgy van összerakva, hogy azt hiszi, minden végtelen, ő pedig örökké él majd. Persze nyilván tudja hogy nem, de szeret úgy viselkedni, nem beszélni róla, kerülni a témát. Én is így tettem egy ideig, végtelennek gondoltam az életet, és a problémákat is. Féltem mindentől, az életemtől, a gondoktól, a haláltól. Amíg be nem sokalltam. Ahogy csak jött és jött egymás után a soxar, pihenő nélkül. Én pedig pánikoltam. Megint rossz, megint rossz, egyre rosszabb. Félek. Sosem lesz már vége? Aztán valami megfordult, és ahogyan az elmúlás szele folyamatosan itt fújdogált a fejem fölött, rájöttem, az élet valójában nem is rövid, és én már nem is félek, hogy kevés az idő. Hanem éppen fordítva. Pokolian hosszú. Szeret kínozni, és ezért olyan, mint ha a végtelenségig tartana.
Ezért kell az emlékeztető: minden elmúlik egyszer. És nem mintha nem lennének szép pillanatok. Vannak, és olyankor  azt kell nyomatékosítani, hogy most figyelj oda nagyon, vedd észre a jót is, élvezd ki minden pillanatát, mert nem tart sokáig!
De nap mint nap, a szürkeségben, a fenyegetésben, a kétségbeesésben segít ha ránézek. Bármennyire rossz, nem tart örökké. A legtöbb probléma megoldódik egyszer, a nehéz nap véget ér, ami pedig végtelennek tűnik, mint például valaki hiánya, az majd veled együtt múlik el. De akkor is el fog. És ez ennyi idő, ennyi soxar után már inkább megnyugtató, mint félelmetes.
Sokan, amikor meglátják a szót, azt mondják, miért ilyen szomorút kell magamon hordanom… ők nem értik. Nekem ez nem szomorú, ez a béke.

Amikor megkaptam, utána Anyával beültünk egy helyre megünnepelni. Beszélgettünk. Majd egyszer ránézett a kezemre, elolvasta és megszólalt: hát, EZ nem múlik el. Szeretem a morbid vicceket, és azt válaszoltam: dehogynem. Majd elbomlik egyszer. Ő rosszallóan csóválta a fejét, de azért nevettünk rajta. Mellesleg igaz.

Már csak egy szimbólumot akartam a szavamhoz, ami nem valami megszokott, nem túl szájbarágós, nem közhelyes, valami egyedi, igazán hozzám tartozó. És ez volt az, ami megjelent a szemem előtt azon a bizonyos estén. A varázsszó, és fölötte egy Tiszavirág. A kérész, amely miután kijön a vízből, csak egyetlen napig él. És kicsiben ugyanazt teszi, amit mi. Boldogul, ahogyan tud. Csak a miénkhez képest neki sokkal kevesebb idő jut. Remek szimbóluma annak, hogy használd ki az időt, amíg lehet, ahogyan annak is, hogy semmi sem tart örökké. És még egy dolog, amiért hozzám tartozik. A Tisza-tó miatt. Aki ismer, tudja mit jelent nekem. Mennyi de mennyi emlék, mennyi érzés, milyen kötődés. Szeretem, amikor minden kerek, minden összefügg. És pont ezt éreztem, amikor a fejemben megjelent ez a kép. A szívem mindig is a Tiszánál lesz otthon, ott lesz szabad. Hozzám tartozik. Ez a szó az, aminek a jelentése megnyugtat, felszabadít, amikor a saját gondolataim spiráljába kerülnék. A kettő pedig szépen összefügg, illusztrálja egymást. Elsősorban nekem szól, de nem bánom ha más is látja, hiszen egyben önkifejezés. Valaminek a nyomatékosítása. Egy nagy felkiáltójel. Nem kell megszólalnom, és mégis folyton mondok valami fontosat.

 Sajnos a tiszavirágzásra idén sem jutottam el. Eddig a munkám volt az akadály, most már nem lenne az. Most éppen a párom munkája, az egészség, mikor mi. Kifogása, az mindig van az életnek, hogy most épp miért nem. De nem fogom feladni. Csakazértis-asszonyság lettem.
Csakazértis megcsináltattam a tiszavirágomat is, megszereztem magamnak. Tudtam, hogy haragudni fog, de majd az is elmúlik. Egyszer együtt fogjuk nézni a tiszavirágzást, és talán egyet meg is érinthetek. Csodálhatom közelről, ahogyan elkezdi az életét, megtesz minden tőle telhetőt, szárnyra kél, talán megtalálja a párját, talán nem, talán utódokat hoz a világra, talán nem, talán sérülten és gyengén végzi valami nagyobb állat áldozataként, talán a végéig erősen és boldogan él, aztán a lemenő nap fényében szépen elmúlik ő is.
Az én kérészem nem ilyen rövid életű. Mostantól mindig és mindenhol velem lesz, a részem, vigyázok rá és ő rám, szomorú napokon vigasztal, nehéz helyzetekben bátorít, boldogságomban óvatosságra int, emlékeztet. Segít nekem. És innentől pontosan addig tart az élete, mint az enyém. Sőt, talán pár héttel tovább. ;)