Zsepibaba blogja

Életem nagy fordulópontjai voltak, amikor éppen abbahagytam vagy újrakezdtem a táncot. Mindre élénken emlékszem. Arra, amikor az első óvodai néptánc órán az óvónéni trükkösen megtanította, mi az a dinamika, amikor egy láthatatlan falat próbáltuk erősen eltolni... Arra, mikor elballagtam oviból, és mondta, hogy ne hagyjam abba a táncot. Arra, mikor elsős lettem és anya elvitt az első rockyra, és megtudtam milyen igazán, kifulladásig, a világból kizuhanva táncolni. Arra, mikor a rockyt abba kellett hagynom, és sírva mentem haza arról a farsangról, amikor vége lett, hangosan zokogva az utcán, mert akkor ott valami meghalt és tudtam, soha nem tér vissza. Amikor elkezdtem egy teljesen más műfajt, és meg kellett tanulnom a sarkamra állni szó szerint, és elhagyni a féltalpon való ugrálást. Itt megtanultam csapatban táncolni, megtanultam hogy mit hogyan és miért kell csinálni technikailag, hogy mi minden tánc alapja, és mindeközben teljesen a rabja lettem. Örök szerelmem lett a Színpad, elképzelhetetlennek tartottam az életem nélküle. Az egyetlen hely volt, ahol nem féltem semmitől, nem gondoltam semmire, nem voltam kicsi és gyenge, megszűnt minden körülöttem, az emberek rám figyeltek, és ott semmi baj nem történhetett! Imádtam azt a pár percet, amíg nem tudtam magamról sem, nem láttam, nem hallottam, csak táncoltam és táncoltam szívemből, lelkemből. Leírhatatlan érzés Színpadon lenni.
Aztán megtanultam milyen egy térdsérülés, milyen amikor nem táncolhatok, bár iszonyatosan hiányzik. Aztán megtanultam milyen újrakezdeni, vágyni rá, de rettegni, hogy újra fájni fog, visszaszoktatni az izmokat, hogy engedelmeskedjenek, elhagyni a kötést, újra bízni. Aztán újra szárnyalni, érezni a győzelem ízét a versenyeken, örülni, hogy nemcsak szenvedélyről van szó, díjazzák is a kemény munkát, ami mögötte van.
Ezután jött egy nehéz időszak. Túl sokminden gyűlt össze, összerogytam a súly alatt, és szünet kellett. Akkor megtudtam, milyen egy szakítás. Bár tudtam, nem búcsúzom örökre, de pontosan emlékszem, milyen volt, amikor meghoztam a döntést. Pokolian fájt. Mintha egy testrészemtől váltam volna meg, valamitől, ami én vagyok. Amikor elkezdtem “nem táncolni”, olyan voltam, mint akit megkötöztek. Egy börtönbe zárva éreztem magam, és otthon sem tudtam táncolni, ha zenét hallottam, fura érzés volt, még a lábamat sem akartam mozgatni az ütemre, nem is tudom megmagyarázni miért, de így volt. Évekig éltem így, aztán amikor megerősödtem, egy nagyon fontos embernek, az akkori tanárnőmnek köszönhetően, eldöntöttem, hogy visszatérek. Örökké hálás leszek neki ezért. Hirtelen minden kerek lett, úgy éreztem, mintha börtönből szabadultam volna, és újra ott voltam a teremben, libabőrös lettem, mikor meghallottam a zenét, és a Színpad! Olyan volt újra fellépni, mint ha soha nem lett volna szünet. Mint ha mindig is ott lettem volna, ahol nincs tér és idő, csak a ritmus van és az a szabadság! Boldog voltam! Folytattam évekig, és igazán megértettem a tánciskola mottóját: tánc nélkül lehet élni, de minek? Aztán valamikor felnőttem. Oly sok minden történt velem, óvoda, iskolák, betegség, egészség, boldogság és szomorúság... és a tánc mindig ugyanolyan volt, nem okozott csalódást, a Színpad biztonságot adott, hogy bármi történjék is, ott jó lesz, mert ott nem kell törődni semmivel, csak szárnyalni! Aztán csak azt vettem észre, hogy felnőtt vagyok. Hogy munka kell, pénz kell, a saját lábamra kell állnom, mert ezt a világot így találták ki. És persze a munka mellett nincs szárnyalás. A munka mellett csak a munka van. Akkor jött a felismerés. Vége. Tényleg vége. Most. Tényleg. Vége. Ez volt életem szakítása, az egyik legfájdalmasabb búcsú az életemben. Egyetlen vigaszom volt, hogy Valaki mellettem volt és van azóta is, hogy felitassa a könnyeket, amikor kell.
Színházban kaptam munkát, és ezúttal a színpad másik oldalán álltam. Fura érzés volt oda kerülni, onnan szemlélni a dolgokat, de valahogyan megnyugtatott, hogy legalább a közelében vagyok. Azon dolgozni, hogy ott kint a fényben minden szép legyen, ott, ahol úgy imádtam lenni. De elfogadtam, hogy már nem leszek ott, és az vigasztalt, hogy a sötétben bújva én is a része vagyok. Elkezdődött a felnőtt életem. Munka, alvás, munka, alvás, munka... A színházi munka évadokból áll, nyáron van egy hosszabb szünet. Egyik nyáron eszembe jutott, hogy van másfél hónapom, amikor szabad vagyok, azt teszem ami jólesik, ez a pihenés és feltöltődés ideje, el kellene menni tornázni valamit. Legalább addig a másfél hónapig. Egészségmegőrzés, kikapcsolódás céljából, és persze hiányzik a mozgás szegény tánchiányos szervezetemnek. Valami aerobic féleségre gondoltam, ahol van zene, és jól el lehet fáradni közben, levezetni a feszültséget, erősödni, stb. Elkezdtem kutatni a neten, és rátaláltam a zumbára. Hogy ez magamtól nem jutott eszembe! Beírtam immár célirányosan a keresőbe, hol lehet Miskolcon zumbázni. Legnagyobb örömömre egészen közel találtam helyszínt is, és pár nap múlva volt a következő óra. Gondoltam mit veszíthetek? Nyár van, kikapcsolódom, felveszek egy kényelmes ruhát, elindulok, megnézem hogy milyen, csatlakozhatok e, stb. Megfordult a fejemben, hogy majd megszeretem, aztán rossz lesz abbahagyni, de csak emiatt nem mondtam le róla. Menjünk, lesz ami lesz. Szinte pontosan olyan volt, ahogyan képzeltem. Bementem, egy barátságos kis terem fogadott, egy szép, mosolygós oktató, aki ráadásul örült is az érdeklődésnek... kedves kis csoport, családias légkör. Bementem a terembe, és amikor elindult a zene, kirázott a hideg. Mozoghattam végre újra, nem is akárhogyan, hiszen a zumba tulajdonképpen tánc. Változatos, dinamikus, jól el lehet fáradni tőle... pont nekem való! Azonnal beleszerettem, legszívesebben lenyomtam volna mégegy órát azon nyomban! Annyira felpörögtem, hogy gyalog mentem haza, és közben végig vigyorogtam, mint egy bolond. Nem érdekelt mi lesz, ha vége lesz, hiszen nyár eleje volt még...
Alig vártam azt a két napot a héten, mikor mehettem és táncolhattam újra! És nem zavart, hogy nem lesz színpad, a színpadból már van elég úgyis. Rájöttem, hogy ez most az én lelkemnek és testemnek való gyógyír! Úgy alakult, hogy a nyár utolsó két hetében átkerültem egy nagyobb terembe, nagyobb létszámmal, új szép és mosolygós oktatóval, de a hangulat ugyanolyan volt, a tánc ugyanolyan jólesett, sőt, méginkább elfáradtam tőle, mégjobban felfrissültem! Nem akartam nagyon otthon érezni magam, mert tudtam, nem tart már sokáig, legfeljebb következő nyáron megint eljövök. Nem akartam nagyon megszeretni, nagyon kötődni, sokat kommunikálni, mert féltem, hogy a szívem ottragad.
Aztán ez olyannyira megtörtént, hogy egyszerűen nem tudtam lemondani róla. Olyan nincs, hogy fáradt vagyok, rosszul érzem magam, egyéb dolgom akad, nincs kedvem elmenni. Csak olyan van, hogy dolgozom és ki kell hagynom, vagy olyan, hogy szabad vagyok és alig várom, hogy odaérjek, hogy meghalljam a zenét és kikapcsolódjak! Amikor nem lehetek ott és óra van, mindig gondolok rá, hogy bárcsak ott lehetnék. Egyszer sem feledkezem meg róla. És pont ez az, amit nem akartam, ugyanakkor azt hittem, hogy újabb búcsú jön, és nem is mertem álmodni róla, hogy ha szakaszosan is, de ősztől is menni fog.

A zumba pont az, amire nekem most, felnőtt fejjel szükségem van. Egy kis mozgás, amihez egészen kicsi koromtól hozzászoktam, egy kis szín, egy kis öröm, egy kis élet. Könnyen tanulható koreográfiák, de mégsem túl egyszerűek, nem unalmasak. Nem baj, ha kimarad egy-két óra a munka miatt, mert bármikor újra lehet csatlakozni. Semmilyen kötelezettséggel nem jár, amit nem tudok vállalni, mert rendszertelen a munkabeosztásom. Akkor megyek amikor tudok, olyan színesen öltözködöm, ahogyan akarok, olyan hangulatból táncolok, ahogyan jólesik. Örömből, bánatból, dühből, csak kikapcsolódásként, vagy éppen felfrissülésként egy nehéz nap után. Megint lekerültek a láncok, és teljesen másképpen érzem magam azóta. Önmagam vagyok. Már azt hittem, ez soha nem lehetséges. Köszönöm zumba! Én nem mondok le rólad, kérlek maradj, amíg a szívem dobog!