Zsepibaba blogja

Mostanában majdnem napi szinten hallom emberektől, hogy nem vagyok a helyemen, vagy a kérdést, hogy de miért nem. Nem rosszindulatból, éppen ellenkezőleg. Segíteni akarnak vele.
Valóban annyi volt ebből az utóbbi időben, hogy kénytelen vagyok foglalkozni vele. A legkülönbözőbb személyek, akik jól ismernek, vagy akik kevésbé, vagy éppen egyáltalán, de valamiért találkoztunk. Látták hogy mit rajzoltam, mit festettem, mit raktam össze a két kezemmel, hogyan táncoltam, mit főztem, sütöttem, esetleg kóstolták is már, látták hogy hímeztem, hogy hol jártam, hogy lefotóztam, olvasták amit írtam. És valami megtetszett nekik. Valami megfogta őket, annyira, hogy nem bírták ki, megkérdezték, miért nem ezzel foglalkozol? Miért nem ezzel keresel pénzt? Miért vasalással és szennyes szedéssel töltöd az életed nagy részét, és azzal, hogy éjszakába nyúlóan vársz, vársz, várakozol, otthon beesel az ágyba, és kezded elölről? Nem érzed úgy, hogy elpocsékolod az Életed?

De. Maximálisan igazuk van, érzem és tudom. Mégsem ilyen egyszerű. Megpróbálom összefoglalni.

Amellett, hogy valóban művészlelkű vagyok, kicsit a föld felett járok, nehéz azonosulnom a hülye szabályokkal, korlátokkal, sokan furának tartanak, mert másképpen látom a világot, mint a többség... emellett iszonyúan földhözragadt is vagyok. Nem tudom hogyan, de a kettő egyszerre. A megszokotthoz, a biztoshoz, beválthoz túlságosan is ragaszkodom ahhoz, hogy boldog legyek. Ugyanakkor makacs és kitartó is vagyok, ha sokáig is tart, általában elérem amit akarok. De ezt még nem sikerült. Lássuk, vajon hol lehetne az én helyem...

A tánc.
A legnagyobb szerelem. A legrégibb is. Az egyetlen, amit óvodás koromtól mostanáig minden hangulatomban, minden állapotomban, minden körülmények között képes volnék csinálni. Rajzolni csak akkor, ha éppen rámjön. Festeni is csak akkor. Cérnával, egyéb apróságokkal dolgozni csak ha éppen van türelmem. Sütni főzni sem állnék neki mondjuk éjszaka, vagy ha nagyon ideges vagyok, aggódom, nem érzem jól magam. De mozogni lehet örömmel, bánattal, vágyódással, csalódással, aggodalommal, gyásszal is akár a szívünkben. Mindig gyógyír. Tovább fokozza a jókedvet, csillapítja a kedélyeket, a fájdalmat, kizökkent, kimozdít, segít. Minden egyes alkalommal. Színpadon fokozottan, de működik egy kicsi szobában is. Mert bárhol táncolok is, bármikor, bárkivel, mindig egyedül vagyok. Csak én.
Miért nem jött össze? Mert bátortalan voltam. És mert fogalmam sem volt 14 évesen, hogy kötelességem tudni és eldönteni abban a pillanatban, hogy mit akarok csinálni egész életemben, különben cseszhetem. Azt hittem, hogy táncolni akkor is lehet majd, ha nincs papírom róla, vagy majd később, ha erősebb, nagyobb, bátrabb leszek, talán elmegyek a fővárosba papírért. Nem tettem. Ennyi volt.
Ugyanakkor a tánc nem enged. Amikor vége lett, mert a munkával együtt lehetetlen volt csinálni, évekig tényleg nem csináltam. Annyira bele voltam keseredve, hogy egyszerűen nem ment a négy fal közt sem, egyedül. Évekig. De aztán történt valami. Egyszerűen nem bírtam, egy nyáron hirtelen ötlettől vezérelve elmentem zumbázni, csak vitt a lábam, nem tudtam milyen lesz, mi lesz ott, csatlakozhatok e. De ott is ragadtam. Az történt, amit nagyon nem akartam, beleszerettem, és ragaszkodni kezdtem hozzá, mert annyira kellett. Kitomboltam magamból az évek fájdalmát, amíg “mozdulatlan” voltam. Aztán megoldottam hogy a munka mellett is eljárjak néha, még ha nem is rendszeresen, és ez olyan felszabadító volt. Ezután újra táncoltam is, egyedül, a szobámban, visszakapva ezzel a szabadságomat, amit semmi más nem tud adni. Aztán vége lett ennek is. A zumbát is megsirattam.
De valahogy mindig jön valami új, mindig megtalál. Most éppen line dance formájában, kockás ingben jött, megemelte a kalapját, és kérdezte, vele tartok e. Felszabadított újra. Megtaláltam a módját, hogy legalább néha egy kicsit, egy órácskára a héten szabad legyek, úgy igazán. Ez az, ami az álmomból maradt, de annál értékesebb nekem. 

A képzőművészet.
Sokkal később kerültünk kapcsolatba, mint a tánccal. Bár óvodában mást sem csináltam, csak rajzolgattam, addig egyedül lehettem, viszonylag nyugodtan... Általános iskolában azt mondták, nem tudok rajzolni, csíkosan színezek, és az nagyon csúnya. Utáltam a vízfestéket, mert folyt mindenfelé, foltos lett, sose úgy működött, ahogy azt én akartam. Utáltam kivágni dolgokat. Az olló se arra ment, amerre szerettem volna, cakkos lett a papír széle, mindig anya csinálta meg helyettem, mert sírva fakadtam, hogy nem sikerül. Az olvasónaplókba mindig illusztrációt kellett készíteni, de ahhoz embereket kellett volna rajzolni, és mindig olyan torzszülötteket alkottam, hogy egy idő után nem voltam hajlandó próbálkozni sem. Anyának ezer köszönet!

Aztán felső tagozatban másik tanárnőnk lett, aki valami egészen mást csinált, mint az előző. Tanított! Olyan izgalmas, érdekes dolgokat, technikákat mutatott, hogy csak úgy lubickoltam benne. Versenyekre vitt, büszke volt rám, egy idő után azt mondta, mit mutathatna még ő nekem, amikor így tudok tónusozni, ilyen ötleteim vannak, és azt mondta érdemes lenne folytatnom. Művtöri órákat vettem tőle, amit szintén nagyon szerettem, immáron a ceruzával együtt... és így kerültem imádott iskolámba, ahol rajzolni és textilműveskedni tanultam. Itt főleg ceruzával, krétával dolgoztunk, megtanultam, hogy embert nem lehetetlen rajzolni, csak nem síkban kell elképzelni egy arcot, egy emberi testet, hanem valódi testként, formaként, térben. Így már nem is olyan félelmetes.
A festéssel csak mostanában barátkozom. Erre meg kellett érni. A szürke felnőtt hétköznapokban keresnem kell mindig valami újat, szépet, ami kikapcsol, és akkor elkezdtem. Először olajjal, majd vízfestékkel próbálkoztam. Imádom, hogy rengeteg információ a rendelkezésemre áll, ha már nem élhetek egy tanyán, csendesen, áramot alig használva, akkor használjuk ki a youtube adta lehetőségeket. Rengeteg videót néztem, bevásároltam és belevágtam. Csodálkoztam, hogy melyik mire való, hogyan kell használni. Az olaj is elbűvölt elsőre, az, hogy hátulról előrefelé építkezhetem, és hogy világosat tudok tenni sötétre, kész csoda volt számomra! Játszottam és játszottam, nagyon élveztem. Mígnem egyik nap kaptam egy vízfestéket ajándékba. Először úgy néztem rá, mint régi ellenségemre, aztán úgy voltam vele, ha már megkaptam, csak ki kellene próbálni. Újra megnéztem vagy száz videót, mire hozzá mertem kezdeni, vettem hozzá való papírt, ecsetet, és belevágtam. Nem hittem el, mekkora csoda ez! Köze sem volt az általános iskolai élményhez, amikor a félfamentes rajzlap elázott, a színek egybefolytak, és minden barna lett, képtelen voltam irányítani az eseményeket. De most hogy elmondták hogyan kell, irtóra élvezem. Na nem mondom, hogy tudom használni, de játszani tudok már vele. Imádom, ahogyan kijelölöm az irányt, a színeket, aztán útjára engedem és csak figyelem, hogyan terülnek el, és lesznek egymáséi a papíron.
Aztán van, hogy teljesen elengedem a képzeletem, és három dimenzióban alkotok. Bármiből, ami a kezembe kerül, amit érdekesnek találok, színe, formája, állaga van. Erről írtam a “Ragaszd össze az életed”-ben, nem részletezem újra. A lényeg, hogy az olló, a ragasztó, a papír, ceruza, festék mind a barátom és pszichológusom lett.

Hogy miért nem megélhetés? Mert nem hittem benne, hogy ami ilyen jó, abból megélhetek. Mert nem hittem, hogy az én műveim majd kellenek valakinek. Nem hittem magamban sem, hogy bármikor tudok majd alkotni kérésre, parancsra, megrendelésre, csak akkor tudok manapság is, amikor a lelkemnek “muszáj”, amikor valami kikívánkozik. De akkor tényleg azonnal kell. Talán nem is baj, hogy nem lett ebből több, hogy megmaradt gyógyírnak. Félek, hogy másképpen már elveszítettem volna.

A konyhaművészet
Ez a legfrissebb dolog mind közül. Azt hiszem 16-17 éves lehettem, amikor először szerettem volna egyedül alkotni valamit a konyhában, és elkezdtem mindenféle muffint sütni a családom nagy örömére. A folyamatot is egyre jobban élveztem, illetve azt, ahogyan jóízűen fogyasztják, amit készítettem. Mindig is jelen voltam a konyhában, jó nagy konyhánk volt, egy kis parasztházban. Két asztal volt benne, az egyik főzésre, a másik evésre, ahol össze tud ülni az egész család. De amikor nem ettünk, én akkor is szinte mindig ott voltam. Egy jó nagy kanapé volt mellette a falnál, oda bekuckóztam magam és amíg mama egész délelőtt sürgött-forgott a konyhában, vagy neki segítettem, vagy ott játszottam. Rajzolgattam, kirakóztam, babáztam, elvoltam a kis világomban, de mellette – s ez csak később lett világos számomra – magamba szívtam az illatokkal egy csomó tudást. Én azt hittem, hogy csak néha segítek tésztát gyúrni, megkavarni a pörköltet, nézni hogyan szaggatja mama olyan gyakorlott mozdulatokkal a nokedlit... aztán visszatérek a saját kis asztalomhoz, mesét olvasok neki, játszom tovább.

Amit soha nem hagytam volna ki, az az a pillanat, amikor a nyeles lábast betartja a csap alá, és a rántás hangosan sziszegve ontja azt a legeslegfinomabb otthonillatot a világon! Ma is a kedvenc három illatom között van. A rántás megnyugtató, finom illata!
Mégis, a főzés komolyabban nem foglalkoztatott egészen egyetemista koromig, amikor kicsit minden hobbim háttérbe szorult, én magam is, jóformán csak a tanulás volt az életem. Ekkortájt kezdtem el pihenésképpen főzőműsorokat nézni a tévében, és késztetést érezni az effajta alkotásra is. Játszani az ízekkel, a formákkal a tányéron, valami olyat alkotni, ami szép, jó, és hasznos is, hiszen ehető. De főként különleges húsokat, mártásokat, süteményeket szerettem készíteni, ami nem a házias, mindennapi menü része, azt meghagytam mamának, nagyapának, anyának. Én játszottam, új dolgokat próbáltam ki, ismételten mindenki örömére. Mígnem teljesen a szenvedélyemmé vált.

Pár év múlva már igen komoly tapasztalattal rendelkeztem, mindenféle süteménytésztára, krémekre voltak jól bevált receptjeim, volt amit magam kísérleteztem ki, elkezdtem bonbonokkal foglalkozni, mindennek alaposan utánaolvastam, videókból tanultam, az agyam mint egy szivacs, csak úgy szívta magába a mindenféle információt. Közben felnőttem, és nem olyan régen elkezdtem tudatosan készülni arra, hogy hamarosan saját háztartásom lesz, el kell kezdeni megpróbálkozni a hagyományos ételekkel is, és őszintén mondom, kicsit tartottam tőle. Elkezdtem hát kérdezgetni őket egy füzettel és tollal a kezemben. Hogy csináljátok a húslevest, a borsólevest, a tökfőzeléket? Hogyan lesz olyan isteni illatú a rántás? Mi van a nokedlivel? Hogy állunk neki egy töltött paprikának? És ahogy fogtam a tollat és vártam a válaszokat, azon kaptam magam, hogy tiszta buta vagyok. Egy-két pontosítással, de magam is le tudtam volna írni. Elkezdték mondani, és mindig azon kaptam magam, hogy hát persze, magától értetődő. De hát ezt is tudom. És hogy honnan, ha senki nem tanított? Hát úgy, hogy végig ott voltam. Ha játszottam is közben, ha nem is figyeltem igazán mi történik, akkor is ott voltam egész gyerekkoromban, és olyan természetesen ivódott belém mindez, akár a beszéd vagy a járás. És valóban, ha visszagondolok, hogyan is készült egy ebéd, látok minden karika répát gurulni, hallom a hagyma sercegését, érzem a rántást, a pihepuha kelt tésztát az ujjaim közt, és a hideg kolbászhúst is, amit nagyapával kevertünk, a tál nagyobb volt még mint én, egészen derékig eltűntem benne. És most hogy így erre visszagondolok, a lábamon is érzem a hordóskáposztát, ahogy beleállítottak a hordóba, fogtam a szélét a hónom alatt, hogy el ne essek, és tapostam. Hát hogyne tudnám hogyan készül mindez, amikor olyan természetes volt, hogy észre sem vettem. Tényleg mint ha az illatokkal ivódott volna belém az egész, még ha sokáig nem is használtam ezt a tudást. Amikor pedig elkezdtem használni, elkezdtem nagyon élvezni is. Imádok játszani az alapanyagokkal, új ízeket párosítani, kipróbálni, süteményeket alkotni és egyre nehezebb technikákat kipróbálni.
Igazán szeretnék ebből megélni. És hogy miért? Mert ez egy kreatív tevékenység, ami ugyanakkor nagyon is hasznos és kézzel fogható az eredménye. Nekem ez fontos. Ahogyan az is, hogy kiszámíthatóbb, mint például az, hogy lesz e ihlet, hogy mit fessek. Lesz e türelmem, hogy apró részletekkel bíbelődjem. Lesz e eredeti ötletem, hogy megírjak egy újságcikket vagy könyvet. Ott az alapanyag, és abból punktum, lesz valami. Ha van elég gyakorlat, akkor még finom is, szép is, és tápláló. Ez az, amiben a kreativitás és a földhözragadtság egyesülhet. Ez az, amit választanék, ha újra kezdhetném.

A mostani helyzetbe ugyanis azért ragadtam bele, mert biztos pont. Öltöztető vagyok. Semmi kreatív, semmi élvezetes és semmi belőlem. De tudom hogy megyek, megcsinálom, ide teszem, oda cipelem, amit megcsináltam, az meg van csinálva. Amit kivasaltam, ki van vasalva, amit összeszedtem, össze van szedve. A fizetés minden hónapban jön. És ez bizony túl nagy hatalom egy ilyen ingoványos talajon nevetséges táncot járó világban.
Nézhetem rózsaszín szemüveggel az életem, és mondhatom hogy szerencsés vagyok, mert van fizetésem, szép otthonom, van kit szeretnem, nem fázom, nem éhezem... csak éppen a lelkem van láncra verve. Vagy itt ez a másik, a fekete, amin keresztül pedig látom, hogy nem lettem táncos, nem lettem képzőművész, sőt semmilyen művész, nincs cukrászdám, aminek pedig már minden szegletét ismerem, tudom hogyan állnak a polcok, mik vannak rajta, hogy néznek ki az asztalok, a falak, a padló. De egy hosszú nap után van hová, van kihez hazamennem, és panaszkodnom, hogy holnap megint mi vár rám. Hogy mennyire elegem van.

Mindig irigyeltem azokat, akik bátrak, sőt vakmerőek voltak egyszer, és azt mondták, elég! Teljesen elölről kezdték, küzdöttek, nehéz időket éltek meg, de aztán sikerült elérniük a vágyaikat, úgy élnek, ahogy mindig akartak. Én nem hiszem, hogy valaha is tudok majd ilyen vakmerő lenni, túlzottan ragaszkodom a biztoshoz. Látom magam sikeres üzletasszonyként, látom magam előtt a cukrászdámat a saját képeimmel a falon, de látom azt is, ahogyan egyszer csak nem jön a fizetés, ahogyan ott sorakozom kétségbeesve a munkaügyi központban, mint a pokol kapujában, és ez túl rémisztő. Így hát maradok.
De közben sütögetek, táncolgatok, rajzolgatok, írogatok magamnak, hogy ne fulladjak meg.
S ha kérdezitek, ez a válaszom arra, hogy miért, és hogy miért nem. Mindenki eldöntheti, szerinte okos vagy buta vagyok, eljátszhat a gondolattal, mit választana a helyemben, sőt, akár meg is oszthatja velem, nem sértődöm meg. Nincsenek jó vagy rossz válaszok, ahogy azt mondani szokás. Csak az élet van. Rózsaszín-fekete.