Zsepibaba blogja

Azt hiszem öregszem. Vagy legalábbis újra nyugtázom, hogy felnőttem. Az évszakok változása mindig csodálattal töltött el, mint minden, ami a természetben történik. Sokat gondoltam rá már gyermekként is, hogy milyen lehet ott élni, ahol csupán egy vagy két évszak létezik, és nincs ez az örökké változó természet, nem érzékelhető ennyire az örök körforgás. Ahogy változik a hőmérséklet, a napszakok hossza, a hangulatok, a fények, a színek, az illatok. Hogy először mindig furcsa a változás, aztán megszokjuk, talán kicsit bele is ununk, majd jön ismét valami más. Cserélődnek a tennivalók, az ételeink alapanyagai, a ruhatárunk, az érzéseink. Még ha volt is mindig egy kedvencem (tavasz, hiszen tavaszi gyerek volnék) amit jobban vártam a többinél, igazán nem bántam egyik változást sem. Kivéve talán amikor a nyárból ősz lett, és elkezdődött az iskola, amitől annyira szorongtam.

Szerencsére ennek vége, de kicsiben ugyanezt élem át, amikor a munka kezdődik, hiszen a színházban is ugyanúgy nyáron van egy hosszabb, pár hetes szünet. Ilyenkor van idő magamra, azokra akiket szeretek, arra amit én szeretnék, beoszthatom az időmet, akkor fekszem, akkor kelek amikor akarok, azt veszek fel amit akarok, sétálhatok, figyelhetem a világot magam körül. Élhetek. Amikor közeledik az ősz, tudom hogy hamarosan vége, és nem szorongok ugyan, de az életem újra irányítás alá kerül, amibe nem sok beleszólásom van. Tizenegy újabb hónapig. És ez bizony nem könnyíti meg, hogy várjam az őszt, hogy eszembe jusson, milyen különleges, mennyi jó és szép van benne.

De idén valami más. Valahogyan megérintett. Ha jobban belegondolok, azt ami odakint történik, mindig csodálattal figyeltem. Hogy színesedik az erdő, hogy leperegnek a termések, ahogyan zörög az avar... ami nem tetszett, az inkább a szabadság vége volt. Még azt sem mondanám, hogy a jó meleg hiányzott, mert gyerekként sokkal kevésbé bírtam a hőséget mint most.
Persze azért az ősznek van egy szimbolikája, és ez nem véletlen. A nyár az élet, a derű, a termékenység, a fiatalság, az ősz pedig valaminek az elmúlása. Felkészülés a nagy csendre, a pihenésre, elvész a sok napfény, a zöld, az élet egy időre. Akár egy élet története. Gondolj csak bele milyen szép kifejezés, hogy az ember őszül... A hajból is elfogynak a színek, átveszi helyüket a tiszta fehér, mielőtt teljesen elmúlna.
Ezért szeretem, hogy itt élek, ahol négy évszak van. Szeretem ezt a körforgást. Olyan bölcs. Segít, hogy megértsem az elmúlást. És idén ősszel ez az, amit felismertem. Hogy hagynom kell magam sodródni, együtt lélegezni a természettel, és nem tiltakozni, hogy miért múlt el a nyár, miért múlik el minden, hanem hagyni. Igen, hűvösebb van, barátságtalanabb a szél, sötétebb lesz, és valami szomorú van a levegőben. De tudod mit? Hagyd, hogy az legyen! Ennek van itt az ideje. Egyrészt csodálni, mennyi új szín, illat, íz van ilyenkor, másrészt emlékezni milyen jó volt, és hagyni hogy fájjon, hogy elmúlt. Bármi. A nyár, a nyaralás, a meleg, a gyerekkor, a szerelem, az élet. Hagyd hogy fájjon, hagyd hogy most hideg legyen és sötét. Majd jön a fagy, megállítja az időt egy pillanatra, jó esetben fehérbe borul minden és aztán tiszta lap kezdődik. És ahogy ezt felismertem, hagytam, hogy ősz legyen odakint, idebent a szobában, és itt valahol egészen bent is, énbennem, megszerettem. Magamhoz öleltem az őszt, mint egy árvát, akit senki sem szeret. Megértettem őt. Megértettem, a természet is elfárad, néha pihennie kell. És hagytam magamnak, hogy vele együtt fáradjak el.

Engedtem a lelkemnek, hogy kapcsolódjon ezzel az évszakkal is, ugyanúgy, amilyen könnyen azonosul a virágok születésével, a napsütéssel, a ragyogó hóeséssel, a fenyő illatával, most ezzel a szomorkás, de oly gazdag időszakkal is. Olyan sokminden történt mostanában, olyan kusza minden belül. Fogalmam sincs boldog vagyok vagy boldogtalan, illetve valahogy minden egyszerre. Mint a levelek. Itt ott élettel teli zöld, máshol fáradt barna, esetleg derűsen sárga, szenvedélyesen izzó vörös. Valami elmúlik, valami kezdődik éppen. És ami nekem mindig oly nehéz, hogy elengedjem ami volt, és várjam ami jön, most összhangban áll ezzel az évszakkal. Ezért kihasználom és élvezem minden pillanatát. Faleveleket gyűjtök, terméseket szedek, gyertyát gyújtok, emlékezem, hagyom ha fáj, “engedem hadd menjen”, plédbe burkolózom és elbújok mint a kis bogár az avarban, sétálok és beszívom a szárazlevél-illatot, sütőtököt és szőlőt majszolok, forró teát iszom, jó sok gyömbérrel, hadd csípjen! Melegítsen és fájjon egy picit, érezzem hogy élek. Előszeretettel öltözöm az ősz színeibe, ezt nem régen fedeztem fel, nem volt tudatos. Bár újabban kékszerelmes vagyok, télen-nyáron hordom, de az első sor most a szekrényben barna, bordó, sárga, narancs, bézs. Mint ha csak az ablakon néznék ki. És valóban levélkének érzem magam, aki változik és sodródik a szélben, hol magasra száll, hol a sárban fekszik.

Úgy gondolom szerencsés éppen ebben az időszakban költözni, bár elsőre azt gondolná az ember, hogy tavasszal, amikor minden megújul, minden vidámnak tűnik, valami éppen születik, tiszta lap indul, talán ideálisabb lenne. De nekem, aki bármilyen változást nehezen visel, még a pozitívat is, ez egy remek lecke. Most hogy párhuzamban és tökéletes összhangban vagyok a színeslevél évszakkal, és most hogy valahol félúton vagyok otthon és itthon közt, rengeteget tudok tanulni a változásról, az elengedésről, és igyekszem fejlődni is benne. Nem az a cél, hogy ne fájjon, és könnyű legyen, hanem hogy el tudjam fogadni minden fájdalmával és szomorúságával együtt, ahogyan az ősszel is tettem.
Még sokat kell hozzá sétálnom. Hamarosan elbarnul minden levél és igazán zörgős lesz az avar, az nagyon jó lesz! Még sok sütőtököt meg kell ennem addig, sok gyertyát elégetnem, mégtöbb csípős gyömbért kell innom, be kell fejeznem a hímzést is, ami színes fát ábrázol, és valahogy összepakolnom és hazahoznom a sok sok könyvemet otthonról, mert az még hátravan... de ez már egy másik történet.