Zsepibaba blogja

Ez az írás egy volt osztálytársnőm hatására született meg végül. Már régen foglalkoztatott, hogy megírjam ezt a történetet, de ez a mai érzés kellett hozzá, hogy valóban megszülessen. Olvasta az egyik blogbejegyzésemet, és azt mondta, írhatnék több ilyet, és kaptam egy szívecskét is mellé. Egyetlen rövid üzenet volt, mely mégis visszahozta azt a mesés négy évet, azt a hangulatot, a szép emlékeket. Több mint tíz éve... uramatyám. Arra gondoltam, én hogy szerettem ezt a csajt, meg arra, hogy vajon ő is ilyen élénken emlékszik még azokra az évekre? Vajon a többiek? Vagy csak én egyedül? Én is megváltoztam, tudom hogy ők is. Különböző helyzetekben, országokban élünk, szanaszét, de vajon ha visszagondolnak, ők is vissza tudnak idézni emlékeket olyan élénken, mint ha ott lennénk, vagy ez csak nekem volt ilyen fontos? Nem tudom a választ, de elmondom, nekem miért.

Volt egyszer egy kislány, apró, törékeny, picike. Mindig ő volt a legkisebb mindenhol, gyenge volt, félénk és sírós. Mindentől és mindenkitől félt, szeretett egyedül meghúzódni egy sarokban, és rajzolgatni, olvasgatni, elmerülni a saját gondolataiban. Óvodában síró pityogó volt, így hívták, és senkit nem érdekelt, hogy ő már tud olvasni és leírni a nevét, csak az, hogy milyen béna, hogy fél. És ettől csak még félénkebb lett, rettegett a gyerekektől, igazi rémálom volt az óvoda, és később az iskola is. Ott sem lett jobb, sőt! Ott már nem csak a gyerekek csúfolták, lökdösték, nevettek rajta, hanem a felnőttek is. Nem egy tanár volt, aki gúnyolódott rajta, a gyerekekkel együtt vihogott, a föld alá taposta az önbizalmát, örökös rettegéssé tette azt a nyolc hosszú évet, ami mint ha sosem akart volna véget érni. A betegség, ami mélyebben gyökerezett ugyan, ennek a sok szorongásnak köszönhetően csak úgy tombolt a kis lelkében, minden reggel hányingerrel indult, öklendezéssel, olykor hányással, hasmenéssel. Havonta minimum egy éjszakai gyomorgörcs és virrasztás már természetes volt, rutinosan kezelte, hozzászokott, úgy gondolta, neki ez jár, csomagban az iskola mellé.

Aztán mégis eljött a megváltás, a ballagás napja. Mindenki sírt és búcsúról beszélt, a felhőtlen gyermekévek végéről, megható szövegeket mondtak, de ez a lány egészen másképpen látta a helyzetet. Ragyogott, megkönnyebbülést érzett és boldog volt, hogy nem kell többé ezeket az embereket látnia, nem kell hallania a gúnyos hangjukat, nem kell többet tűrnie, nem jön többé ennek a velejéig romlott intézménynek a közelébe sem! Soha többé! Bár nem tudta, hogy mi vár rá, milyen lesz az újabb suli, a felnőttebb élet, de azt tudta, hogy rosszabb nem lehet. Más lesz legalább.

Rajzolni akart, alkotni, a művészet érdekelte leginkább. Olyan sokan mondták, hogy gimnáziumban lenne a helye, nem abban az iskolában, amit kiszemelt, mert ott sok a rossz tanuló, a rossz gyerek, rossz az egész híre, rossz minden. Nem oda való ez a törékeny kislány. De a törékeny kislány tudta, hogy milyen egy rossz iskola. Már minden rosszat átélt, amit el tudott képzelni. És valamiért az volt az érzése, hogy ez nem lesz olyan borzasztó, mint az volt, és hogy egy gimnázium jobban hasonlít arra a régi helyre, ahová főleg jó tanuló, gazdag gyerekek jártak. Valami azt súgta, hogy a gimnázium csak ennek a folytatása lenne. Még akkor is, ha arról a másikról csupa rosszat mondtak. Én rajzolni akartam. És volt egy érzésem.

Volt egyszer egy iskola... amiről azt mondták, rossz. Csupa semmirekellő jár oda. Alacsony a színvonal. Nem a szintemnek megfelelő. Nem fogom jól érezni magam. Nem lesz ez jó...
És volt egyszer egy iskola, ahol soha senki nem bántott. A sok rossz, link alak, akik nem tanulnak, csak a cigin meg a lógáson jár az eszük, a sok “szakmunkás”, a sok “bunkó”, nos “ezek” nem ártottak nekem sohasem. Egész nyugodtan végigmehettem a folyosón a sok rossz hírű egyén között én, aki feleakkora voltam és mint ha másik bolygóról származnék mint ők. Mégsem akart soha senki bántani.

Volt egyszer egy osztály... akik művészeti tagozatosok voltak, nekik nem volt olyan rossz hírük, csupán annyi, hogy akkor sem gimnáziumi színvonal. Nos, ebben van valami. Nagyon nem az a színvonal volt. Sokkal több annál. Egy osztály, amelyben mind a 30 ember vagy szeretett, vagy csak elfogadott. Soha nem volt hasonló élményben részem. Abban, hogy a társaim emberszámba vesznek, sőt, kedvelnek. Hogy nem gyűlölnek azért amiért kisebb vagyok, amiért szemüveges vagyok, amiért félénk vagyok. Sőt! Ha csak elfogadtak volna, én már boldog lettem volna. De amikor még bátorítást is kaptam, kedves szavakat, támogatást, szeretetet, nem is tudtam hová tenni. Egyszerűen soha nem éreztem még hasonlót. És még lehetett fokozni. A tanárok is mind ilyenek voltak egytől egyig. Soha senki nem bántott, nem alázott meg, nem gúnyolt ki, nem nevetett rajtam.
Volt egyszer egy iskola, ahová tanulni jártam. Tanulni matekot, magyart, törit, rajzot, stb, és tanulni emberséget, bizalmat, összetartást, vidámságot, azt, hogy az életet szeretni is lehet! A legjobb tanáraink voltak a világon. Olyanok, akiktől nem csak a tananyagot kaptuk meg, hanem olyan útravalót az életre, aminek valóban hasznát vesszük. Ez a batyu még ma is a hátamon van. Van benne egy csomó hasznos tanács, van benne rengeteg beszélgetés, tanulsággal együtt, van benne önbizalom, amit tőlük tanultam, van benne őszinte szeretet és támogatás, amellyel útnak indítottak. Való igaz, hogy nem volt mindenki kitűnő, nem szeretett mindenki tanulni, de aki nem azért jött, le is morzsolódott. Pont feleannyian végeztünk négy év után, mint ahányan elkezdtük.
De volt egyszer egy osztály, akiket soha nem felejtek. Akik szerettek vagy elfogadtak, akik egytől egyig csodás kis emberek voltak, és mindig úgy meséltem itthon róluk, hogy olyanok vagyunk mint egy filmben. Mindenkinek igazi egyedi karaktere van, mindenkinek megvan a maga szerepe, mindig tudni lehetett, ki mit fog reagálni egy helyzetben, ki a menő, ki a halk szavú, ki kerül kínos helyzetbe, ki a hangos, ki a halk, ki a mókamester... nagyon mások voltunk, mégis egy csapat.

Életem első lógását itt követtem el, de nem azért, mert rossz társaságba keveredtem. Elindult egy gondolat, hogy mi lenne, ha az utolsó óráról, amiről késik a tanárnő, kollektíven elszöknénk? Egyesek kitalálták, egyesek elkezdték terjeszteni, egyesek kételkedtek, hogy majd én nem fogom megcsinálni, úgy pedig nem jó, ha nincs benne mindenki. Igen, én voltam a jó kislány... Amikor bejelentettem, hogy benne vagyok, csináljuk! Akkor mindenki nagyot nézett, és miután gyorsan kiszöktünk a hátsó lépcsőkön, én voltam a nap hőse. Nem azért csináltam, mert rossz akartam lenni. Nem azért csináltam, mert az ő szemükben akartam jó lenni. Egyszerűen azért csináltam, mert egy csapat voltunk. Mert hálás voltam érte, hogy elfogadtak, hogy nem szekálnak, sőt, kedvelnek akkor is, ha kicsit más vagyok, ha szeretek tanulni, ha még nem volt barátom, vagy cigi a kezemben sem, ha nem járok bulizni, hiába hívnak. Életemben először egy csapat része voltam, méghozzá nem akármilyen része. Nem volt baj, hogy én vagyok a jókislány. Tiszteltek, mert jól tanultam. Szerettek, mert őszinte voltam. És bátorítottak, mert félénk voltam. Tudtam, hogy ez az egy óra nem a világvége, hogy ennyi belefér még nekem is, hogy megér ennyit. Tudtam, hogy erre mindig emlékezni fogok, és lám, így is lett. Kaptunk egy figyelmeztetést, mert hát következetesnek kell lenni, és ez így volt rendjén. Tudtuk, hogy így kell lennie, senki nem utálta a tanárnőt érte, és az a helyzet, hogy ő sem utált minket. Megkaptuk a lecseszést, igaza volt, de aztán pár hét múlva vele együtt nevettünk az egészen. Minden tanárunk igazi tanár volt. Értünk voltak, valamit tanítani akartak nekünk, és négy év alatt egy olyan helyzettel sem találkoztam, amikor valaki visszaélt volna a hatalmával, és igazságtalan lett volna. Mi pedig érdekes módon azokat zártuk leginkább a szívünkbe, akik a legszigorúbbak voltak. Tőlük tanultuk a legtöbbet, olyan dolgokat, amiket még ma is tudunk. Akiktől a legtöbb fejmosást kaptuk, akiknek az órája előtt mindenki a könyvet bújta, akiknek híres mondatait ma is pontosan fel tudjuk idézni.

Volt egyszer egy iskola, ahol a tanárok a tiszteletet nem kikövetelték, hanem kiérdemelték. Egy iskola, ahol a diákok lehettek jó vagy rossz tanulók, szegények vagy még szegényebbek, szépek vagy csúnyák, de egyenlőek voltak. Senkit nem aláztak meg, nem döngöltek a földbe, nem bántottak. Egyenlők voltak az esélyek. Aki akart élt vele, aki nem, nem.
Volt egyszer egy középiskola, ahol inkább gyermek lehettem, mint gyermekként. Négy évig úgy éreztem, hogy FIATAL vagyok. Furcsa, de ezt sem előtte, sem azóta nem éreztem soha...

Több mint tíz éve minden áldott nap történik valami, amiről eszembe jut. Vagy egy élmény, vagy egy személy, vagy egy osztálytárs, vagy valami amit megtanultam, egy festő, egy kép címe, egy szakszó, egy vers...
Látom egy-egy régi társam képein, hogy mennyit változtak, milyen szép családjuk lett, milyen messze vannak most, látom egy-egy tanáromat is... és arra gondolok, emlékeznek e még rám, vagy azokra az időkre. Hogy csak bennem hagyott ilyen mély nyomot, mert olyan mélyről olyan magasra emelt, vagy azért nem vagyok egyedül...
És néha még eltöprengek, hogy akkor miért nem sikerült sosem egy igazi osztálykirándulás, egy osztálytalálkozó, amikor annyira jó csapat voltunk. Hogy csak álmodtam volna az egészet, és meg sem történt? Vagy pont azért nem jött össze, hogy ne legyen olyan elviselhetetlenül tökéletes minden, amilyennek én megéltem? Fogalmam sincs mi történhetett. Fogalmam sincs mi lehet Veletek. Azt tudom, hogy nekem minden nap eszembe juttok azóta is, diákok, tanárok, épületek, hotdogok és kitkatek a büféből, élmények, érzések, könnyek és nevetés, koszos lépcsők, amelyeken ültünk, szétkarcolt asztalok, a kis szobrászműhely, a bukóablakok a rajzteremben, ami nekünk a béke szigete volt, a szövés, a fehér könyv, a konditerem, ahová csak melegedni jártunk, a szerenád, szalagavató és az a ballagás, ahol őszintén, tényleg, úgy igazán a lelkem is kisírtam, mert tudtam, hogy vége. Hát ennyi volt... Ég veled, te Voltegyszeregyiskola!