Zsepibaba blogja

Annyira unom már, és el sem olvasok már semmit, ami vele kapcsolatos, pláne hogy mindig mindenhol ugyanaz... de mégis benne élek, és a címeket látom, és az embereket hallom, véleményem is van, hát most elmondom, aztán elengedem.

Először is leszögezném, hogy nem örülök a helyzetnek, nem örülök, hogy az ismerőseim közt is voltak áldozatok, és még biztosan volt a sokezer ember közt, akit nagyon sajnálnék, mert jó ember volt, és nem saját hibájából betegedett meg. Még velem is megtörténhet. Ugyanakkor nem hagyhatom szó nélkül azt, amit én látok ebből az egészből. Nem tudom ki és mi okból indította el, mennyire van irányítva az egész és meddig tart. Én csak látom, amit látok nap mint nap...
Engem nem érdekel a politika. Nem fogok kiállni soha egyetlen politikus mellett sem, mert mindegyik egytől egyik ugyanolyan, mind hazudni fog, mind a saját érdekeit nézi csak, nem értünk lesznek soha, hanem a pénzért. Felőlem bármelyik lehet hatalmon, bármelyik fel is fordulhat, nem érdekel. Ugyanakkor ha egyszer valami ésszerű, és véletlenül az én érdekemet is szolgálja, nem fogok ellenállni csakazértis a saját káromra. Az emberiség sajnos nem így működik. Nagyon kevesen vannak, akik így gondolkodnak. Vagy egyáltalán valahogyan. A döntő többség csak úgy elvan, eszik, alszik, szórakozik, talán dolgozik, de mindig háborog... és tudom, úgysem ők fogják olvasni soraimat, ha meg is tennék, ugyan minek. Mégis nekik szól.

Az egyetlen, ami most nekem hiányzik, az élő, igazi zumba óra. Egyébként jól megvagyok. Nem rohanok annyit. Délelőtt dolgozom, nem kell éjjel hazajárni. A tömeget csak a boltban kell néha elviselnem. Most szabály írja elő, hogy nem jöhetnek a közelembe, hogy nem mehetek későn az utcára, hogy a sok selejtes nem gyűlhet össze esténként, nem ihat, nem szemetelhet, nem hányhat, nem üvölthet, nem bűzölöghet a villamoson, max otthon. Most nem liheghetnek a képembe, és így a többi ártalmatlan kis vírust sem kapom meg, amitől az ember taknya nyála egybefolyik, és nem hagyja aludni, lélegezni, létezni... Úgy tűnik, ez kell hozzá, szájkosár mindenkire. Mert nem lenne rá szükség, ha mindenki tudna viselkedni, és egyébként sem köhögne, köpne a levegőbe. Hányszor menekültem el a villamosról, amikor szembeültettek velem egy gyereket, és ő nyugodtan köhögött, prüszkölt, taknyolt a nagyvilágba, és hiába ült mellette a szülő, vagy nagyszülő, bámult ki az értelmes fejéből, de nem adott volna egy zsebkendőt a kezébe. És akkor mit szóljunk a felnőttekhez, akiknek ez már magától kellene hogy menjen. De nem megy. Igaz, én már óvodás koromban megtanultam, hogy a szám elé teszem a zsebkendőt, vagy legalább a kezemet, ha hirtelen jön, aztán megtörlöm. Velem megtanította anyukám, hogy hogyan fújunk orrot: rögtön amikor kell, zsebkendőbe, nem szipogunk, és először az egyik oldalt fújjuk, aztán a másikat, hogy minden kijöjjön. És még csak óriási erőfeszítésembe sem került, hogy megjegyezzem. Egyszer mondta el, és lám, még mindig tudom szóról szóra. Gyakorlatban is megy. Vagy ez tényleg olyan nehéz? Zseni volnék?

Ha azt mondják, maradj otthon, mert odakint veszélyes, nem megyek azértis, és nem kerülök kórházba azértis, hogy aztán sajnáltassam magam. A kezemet eddig is megmostam, amikor hazaértem valahonnan, de ha tudva levő, hogy a vírust a szappan elpusztítja, és a szememen, számon keresztül jut a szervezetembe, akkor eszembe nem jut odanyúlni, amíg meg nem mostam a kezem szappannal. Ez valóban egy kis odafigyelést igényel, de tapasztalatból mondom, hogy nem lehetetlen.
Amikor ezrek halnak meg a világban naponta emiatt a vírus miatt, és ezért azt kérik, ne menjek vendégségbe, ahol aztán együtt eszünk-iszunk, nevetünk, és lehetőséget adunk neki hogy vándoroljon, nem kezdek el hőbörögni, hogy márpedig én úgy ünnepelek ahogy akarok, mert még ezt is el akarják venni tőlem. Nem megyek tüntetni, ordibálni mint egy hülye, egyúttal köpködni szerteszét, hogy adják vissza a szabadságomat, és aztán a kórházból posztolgatni, hogy képzeljétek: létezik, elkaptam, és rosszul vagyok, sajnáljatok! Nem nyígok, nem hisztizek, bár nekem is kevesebb a pénzem, bizonytalan a nyaralásom, lassabban mennek dolgok, amivel szeretnék haladni, féltem a szeretteimet. De ennek megfelelően viselkedem.

Ha mindenki egytől egyig így tenne, régen nem lenne vírus, nem lenne ennyi halott, nem lenne ennyi korlátozás, mert két hét elegendő lenne eltüntetni innen, ha mindenki akarná. Ha nem lenne lehetősége, hogy éljen és viruljon, amikor valaki csakazértis elmegy, csakazértis hozzányúl, csakazértsem veszi fel, csakazértsem érti meg. Persze nem minden rajtunk múlik, persze isten ments hogy kórházba kerüljünk, mert akkor még a vírus lesz a legkisebb gond, kapunk mellé száz másikat. Sokminden van, amit nem mi irányítunk, ami nem a mi hibánk, ami dühítő, felháborító, felfoghatatlan. De azt sem tesszük meg, amit meg lehetne, és itt kezdődik a baj. Lehet háborogni, hogy úristen be vagyunk zárva az otthonainkba, milyen szörnyű helyzet, meg nem mehetünk ordítozni éjszakánként, meg nem kapok levegőt egy textillel az orrom előtt, meg nem liheghetek mások nyakába, meg jujj, csúnya rendőrbácsik vannak az utcán, nem is sorolom tovább, olyan elborzasztó dolgok ezek... Csináljátok, és közben véletlenül se figyeljetek oda, hogy ti magatok mit tehetnétek, hogy vége legyen!

Én addig is élvezem amit lehet. A csendet, a nyugalmat, a távolságot tőletek. Hogy nem kell rohanni. Hogy nem kell éjjel félni. Hogy rendesen kipihenhetem magam. Hogy nincsenek fesztiválok, rendezvények, amik tömeggel és részegekkel járnak. Hogy van időm magamra. Délutánonként leülhetek olvasgatni egy bögre teával. Megnézhetek sorozatokat. Rajzolhatok, festhetek újra. Süthetek-főzhetek. El tudok végezni egy tanfolyamot. Megtervezhetem a hétvégémet, mert tudom hogy szabad lesz. Van időm kimenni a természetbe, és látni végre a tavaszt, ahogy a virágok nyílnak, fotózni az őszi leveleket, megcsodálni a fagyos fűszálakat. Szóval kedves hisztizők, tüntetők, önkéntes betegek! Húzzátok csak az időt bátran, én köszönöm, jól megvagyok!