Zsepibaba blogja

Ez is eljött végre. Egy igazi, tengerparti nyaralás, a vírus és egyéb megpróbáltatások után. Itt vagyunk, sok sok izgalmon túl már most, pedig még alig kezdődött el. Nem volt felhőtlen az öröm érkezéskor, a szállás nem egészen olyan, mint azt elképzeltük, elég nagy csalódással indult, én egy kisebb pánikrohamot kaptam a helyzettől, aztán jött egy kirándulás, amely szintén nem teljesen úgy alakult, ahogy vártam. Gondoltam, hogy bármilyen lesz is ez az út, egy élménybeszámolót írok majd, új tapasztalatok, új élmények. Aztán kezdtem úgy elkeseredni, hogy mármár lemondtam róla. Ha nem lesz olyan csodálatos, inkább nem is mondok semmit, gondoltam. De aztán...

Ülök az asztalnál, a szalvétát szorosan a számra tapasztom, rángatózom mint egy hülyegyerek, taknyom nyálam egybefolyik, ahogy mondani szokás, a számban a piros zselé önálló életet él, irányíthatatlanul csúszkál minden irányba, nem tudom mikor vegyek levegőt, attól félek, itt lelem a halálom, taknyosan, tósztkenyeres zselébe fulladva. Mégis ez marad az egyik legjobb és legmeghatározóbb élményem a korfui nyaralásról, és itt ebben a minutumban, fuldoklás közben döntöm el, hogy ebből bizony sztori lesz, bármi legyen a folytatás. Mert ebben a pár percben benne van az összes érzés, ami erre a hétre jellemző.

De kezdjük a legelején. Ott, hogy még nem volt olyan, hogy egyedül legyek, amikor bepakolok egy útra. Még nem volt eddig bőröndöm sem, és még nem utaztam repülőn, amire külön logikai feladvány az összepakolás. Mégis élveztem, mert izgatottan vártam. Szerencsére időben hozzáfogtunk és a logikai részt még együtt csináltuk, a ruhákat- gondoltam- már megoldom másnap is egyedül, míg a kedvesem dolgozik. Csak arra nem számítottam, hogy az izzadásból, amit pár napja tapasztaltam, betegség és láz lesz, ami eddig nyáron elképzelhetetlen volt, de hála az emberiségnek mostantól teljesen megszokott lesz 40 fokban is, akár nyaralás alatt, vagy jobb esetben előtt. Így hát nekiláttam, és az egyik oldalamon lázmérő, orrspray, torok spray, Rubophen, gyömbértea és zsebkendőhalom, a másikon három bikini, búvárszemüveg, kalap, papucs, lenge nyári ruhácskák, törölköző. Lábam előtt bőrönd, szipogva hajolgatok, két ruha összehajtása után meg kell pihennem, ledőlök és kortyolok a teámból. Aztán jöhet a következő kettő. Szigorúan vettem a pihenést, mert eldöntöttem, hogy a két nap alatt, ami még hátravan, teljesen meggyógyulok, maximum az orrom lehet kicsit bedugulva, mire a tengerhez érek, az meg ott úgyis azonnal megjavul. És így lett, mert megmondtam.

Hamarosan Budapesten találtam magam, már a Korfu szeleteket adtam át az útitársaknak, ezt már márciusban elképzeltem, amikor lefoglaltuk az utat. Távolságtartással ugyan, de üdvözöltük egymást, megpróbáltam aludni egyet, így a rettegett repülőút előtt, végülis egész jól ment. Bíztam a fél deci pálinkámban, amit fél literes flakonba töltöttem, mert azt úgyis ki kell majd dobni, és könnyen elérhető helyre tettem. A délelőtt hamar eltelt, még enni is tudtam pár falatot, és már kihevertem a lázat is, éreztem hogy jó lesz ez, pont ahogy elterveztem. Autó, bőröndök be, repülőtér. Az a hely, ami nekem kábé olyan, mint egy cápákkal teli medence, ahová tudod, hogy be fognak dobni. Megmagyarázhatatlanul, alaptalanul és minden ok nélkül olyan fóbiám van a repülőgépektől, helikopterektől, hogy még. Nem egyszer álmodtam olyat, hogy ott van fölöttem, rám akar zuhanni, nemrégen volt egy olyan álmom, hogy bekucorodtam valami nagyon szűk helyre, és egy kisebb repülőt szánt szándékkal irányítottak nekem, az orra már szinte hozzám ért, és én ott remegtem bent azon a sötét helyen, nem tudtam mozdulni, az pedig csak jött, jött felém. Egyszerűen rettegek a látványuktól is, és ha az égen meglátom hogy nem körömnyi, hanem már ujjpercnyi nagyságú, tehát kicsit alacsonyabban van, átfut rajtam a hideg. Na, ennyit erről. Így indultam neki ennek az útnak, odaértünk, és megláttam messziről az óriási gépeket, nem messze szálltak fel, le, hallottam azt az összetéveszthetetlen hangot. Borsódzott a hátam folyamatosan, az egész testem tiltakozott, hogy közeledjem feléjük, pedig ezt tettem, és közben baromira vártam, hogy ezt is meglépjem és piszkosul büszke legyek magamra. Megcsináltuk a procedúrát, kiálltuk a sort, feladtuk a bőröndöt, amit csak reméltem hogy még viszont látok a kedvenc ruháimmal, de szerencsére nem lett baj. Tíz perc ácsorgás után már le szokott szakadni a derekam, itt másfél órát sorakoztunk, de az adrenalin csodákra képes, semmim nem fájt, meg is gyógyultam már kínomban, csak legyünk már túl rajta! Aztán túl lettünk. Következett a hely, ahová nem vihetsz flakont, csak egy deciseket, abból is csak tízet, stb stb, így hát mindenki megissza az utolsó korty vizet, üdítőt, khm khm... hopp a feles! Flakon a kukába, futás, mert késésben vagyunk, hála a szervezésnek. A fejem kezd könnyebb lenni, már olyan higgadt vagyok, mint egy normális emberi lény, mosolygok, úgy futok végig szinte az egész repülőtéren, a kézipoggyászom lobog az oldalamon, és már koncentrálnom kell, hogy egyenesen fussak, de futva könnyebb mint ha sétálnék... nem nézek semerre, csak a kedvesem lábát figyelem, hogy merre kell menni, és a padlót, jobbra-balra néha elsuhannak mellettem valami parfümös üvegek, csokik, mittudomén, csak megyek, nem törődöm semmivel, már jól vagyok. Busz, beton, mellettem az óriás, a rettegett, menő vagyok, igen, még a telefont is előveszem futás közben hogy megörökítsem. Felmegyek a lépcsőn, azért nem vagyok elég részeg, hogy a szívem ne a torkomban dobogjon. Már ott vagyok, meg tudom érinteni! Meg is teszem, szia kishaver, mondom neki, remélem minden oké veled. Legalább. És beszállok. Mutatják hogyan csatoljam be magam, aztán jön a biztonsági tájékoztató, ó milyen szerencse hogy kicsit szédülök, ezt józanul nem lehet kibírni, ebben biztos vagyok. Aztán elindulunk. Gurulunk, gyorsan gurulunk, száguldunk, és megtörténik. A levegőben vagyok, mindenféle biztonságérzetem a földön maradt, a fülem kezd fájni, de semmi baj, megcsináltam! Ezt is megcsináltam, fent vagyok a felhők fölött és a látvány lélegzetelállító. Amikor látom a földet akkor azért, amikor csak a felhőket, azért, amikor a kettőt együtt, azért. Nemsokára a tengert is meglátom, és tudom, hogy hamarosan le is szállunk, amikor a gép oldalra billen, az valamiért nagyon tetszik, magam sem tudom miért, de ez más, mint a többi mozgása, ezt élvezem, bár még mindig félek. Hamarosan viszont már érzem a talajt, egyesek szerint lehet finomabban is landolni, de én nem érzem, érzéstelenítve vagyok, meg hát nem bánom, csak örülök hogy az ott már a föld! Leszállok és dagad a mellem a büszkeségtől. Most már jöhet a megérdemelt pihenés!

Még két órás buszozás vár ránk, csodálom a növényzetet, az óriási kaktuszokat, a tájat, ami itt van, ami más, mint amit eddig láttam, próbálok mindent látni és magamba szívni a sziget hangulatát.
Megérkezünk. A szállodát egy család működteti, kiváncsi voltam a görög emberekre, a vendéglátásra, a légkörre, volt egy elképzelésem azért, de kíváncsian vártam mi lesz. Nos, a görög vendégszeretettel éppen annyira találkoztunk, mint ez a család a vendéglátói ismeretekkel. (Semennyire.) Már az ajtóban vártak, és azonnal beparancsoltak minket az asztalhoz, a bőröndöt le kellett tennünk a bejáratnál, és leülni enni. Az előétel nekem ígéretesnek tűnt, aztán hamar elszállt a lelkesedésem, de gondoltam majd kialakul. Evés közben már hozták is a “számlát” az idegenforgalmi adóról, el ne felejtsük a nagy izgalomban, úgyhogy ezt le is tudtuk az elején, még mielőtt elfoglaltuk volna a szobát.  A miénk egy másik épületben volt, viszonylag távol a barátainktól, és ahogy megláttam, a lélgzetem is elállt. Ugyanis beléptem és szó szerint nem kaptam levegőt, olyan fullasztó volt a helyiség. Kinyitottuk az erkély ajtaját, de később kiderült, hogy a szigeten hemzsegnek a szúnyogok, szúnyogháló pedig nincs. Kaptunk egy jótanácsot, hogy vegyünk magunknak szúnyogriasztót. Kedves. Aztán megbeszéltük, hogy ez így nem fog működni, levegőre szüksége van az embernek, valahogy így lett kitalálva. Egyetlen megoldásnak a légkondi tűnt, amiért külön kellett fizetni, és ajándékba agyhártyagyulladás járt volna mellé, mert a fejünk fölött volt elhelyezve. A fotókon lévő szép bútorzatnak, berendezésnek, szobanövénynek nyoma sem volt, cserébe le volt kopva a festék az ajtókról, a falon ismeretlen eredetű foltok, ágynemű helyett kispárna, és egy lepedő alánk, egy lepedő fölénk, a zuhanynak nem volt oldala, így az egész fürdőt kádnak lehetett volna használni, a víz épphogy langyos. A kilátás nem volt rossz, bár kilátásnak talán mégsem nevezném, de buja növényzet volt az erkély előtt, pálma, virágok, szőlő... csakhogy a túloldalon a csendes kis település egyetlen szórakozóhelye, ahol hajnalig szól a zene, a dupla ajtón is átjön. Kipakolni nem igazán volt hová, konnektor egy darab, wifi nincs, csak a társalgóban, de ez már a legkevesebb. Álltunk ott, néztünk egymásra, én nem kaptam levegőt, ekkorát még nem csalódtam nyaraláson, és el nem tudtam képzelni, hogy hogyan bírom itt ki egy hétig. A gyomrom összeszűkült, émelyegtem, így mentünk tapasztalatot cserélni a többiekkel. Az ő szobájuk nem sokkal, de valamivel jobb volt, így megpróbálkoztunk vele, hogy nem költözhetnénk e legalább arra az oldalra, ahol csend van, és szerencsére másnap kaptunk ott egy szobát. Nem mondanám, hogy nyaraláshoz méltó volt, de lényegesen jobb. Rendes zuhany, rendes víz, konnektorok, csend, az erkélyről még a tenger egy részét is láttam, és nem éreztem hogy megfulladok, bár meleg volt, a légkondi kellett, de a lábunkra jött, szekrénnyel is jobban el volt látva. Attól tekintsünk el, hogy a vécépapírt nem szabad a vécébe dobni, hanem a szemetesbe, ez az egész országban így van... bár egyeseket ez zavart legjobban. Engem még mindig a takaró hiánya viselt meg leginkább. Tehát igyekeztem elfelejteni az eddigieket, és újra beköltöztem, kipakoltam, amennyire lehet, kényelmessé tettem az ott tartózkodást. Ó, kihagytam volna? Még szintén a vacsoránál elmondták, hogy értéket ne hagyjunk a szobában, nem biztonságos. Szerencsére a zárható szekrényért nem kellett külön fizetni. Sorolhatnám még az apró gesztusokat, történéseket, amiket produkáltak egy hét alatt, de nem az a célom, hogy ezeket örökítsem meg.

A következő napot a tengerben szerettem volna tölteni, de még volt egy kötelező programpont, találkozni az idegenvezetőnkkel, aki ellát hasznos információkkal. Így hát délelőtt átsétáltunk a nem messze lévő szállodába, és ahelyett hogy a tengert nézném, az ottani medencében úszkáló emberekkel kellett beérnem, jó sokáig, a hölgy ugyanis szemrebbenés nélkül több mint félórát késett. Aztán kegyesen elhadarta a látnivalókat, programokat, megkérdezte, egyáltalán akarunk e hallani bővebben valamelyikről. Miután megkértük, elmondta mit kell tudni arról, amit már tavasszal kinéztem, és úgy döntöttünk, befizetjük. Izgalmasan hangzott, nekem a hajókázás a mindenem, bár még mindig nem úszom teljes biztonsággal, valahogyan a hajókon nem félek, éppen ellenkezőleg. Megunhatatlan számomra a vízen való ringatózás, száguldás, csak nézni, nézni a vizet, és a habot a hajó mellett. A fiúk búvárkodni szerettek volna, és itt teknőst, nagy halakat, esetleges delfineket és macskacápát emlegettek, ami teljesen felvillanyozta őket, engem pedig az, hogy végre elkezdődnek az idei kalandjaink, akármilyen körülmények között is alszunk. Azon is gondolkodtunk, hogy később autót bérlünk és felfedezzük a szigetet, nekem nagy álmom volt Paleokastritsa, amiről olyan sok szépet olvastam, láttam az interneten. De az idegenvezetőnk kijelentette, hogy nem fogunk már autót kapni, ha nagyon akarjuk, szóljunk, és majd ő intéz egy másik településről. Ahogy ezen törtük a fejünket, megjegyezte, hogy na jó, majd szóljunk ha eldöntöttük, bár nem ide jött először, volt aki már tegnap eldöntötte hogy mikor mit akar csinálni. Szóval érezzük lecseszve magunkat, amiért nem tábláztuk be minden napunkat még indulás előtt. Nos, nekem bőven elég, hogy 365 napból 358 be van táblázva, szóval engedje meg nekem, hogy most kicsit a mának éljek. Ennyiben maradtunk, majd hívjuk, befizettük az utat, és aznap tényleg csak strandoltunk.

Itt most jó élmények következnek. A tenger gyönyörű, hol zöldes, hol kékes árnyalatban táncol, s rajta az aranyló napsugarak. A parton finom homok, nem forró, kellemes, és nem kavarodik fel a vízben sem. Már derékig vagyok benn, mégis tisztán látom az alját. Jó messzire be lehet sétálni, szelíden hullámzik és lassan mélyül. Finom, langyos, pont tökéletes a víz, és már érzem is, ahogyan lélegzem, hogy tisztulok. Most gyógyulok meg teljesen, érzem hogy a duzzanat lejjebb megy az orromban, a légzés újra könnyű. Az egész táj gyógyszer, mellékhatás nélkül. Tisztul a tüdőm, a bőröm, az elmém, kisimulnak az idegek, ahogyan a hullámzó víz simítja el a homokot a parton. Nem csak gyógyulok, szépülök is. Egyszerre van itt bőrradír, szolárium, pakolás, masszázs, fodrászat, kozmetika, pszichológus, a víz és a part teljes szolgáltatást nyújt... Már semmi nem érdekel, csak a tenger hangja, kékje, gyógyító ereje, itt még úszni is merek, olyan megbízható. Így még nem láttam Őt, megint új arcát mutatja. Úszom benne, aztán csak lebegek, és ringat, ringat, órák telnek el így. Nem tudom hogyan lehet ezt megunni, és hogyan lehet abbahagyni, hacsak nem kell menni időre valahová. De eljön a vacsora ideje.
Éppenhogy súrolja az ehető kategóriát, de megbirkózunk vele, és nekem még így is jó dolgom van, nem úgy mint a barátnőmnek, aki gluténérzéleny. Bár előre jeleztük, úgy tűnt, mint ha meglepetésként érte volna őket, tanácstalanok voltak, hogy most akkor mit ehet, mit nem, és hogyan oldják meg. Eleinte csak duplán kapott abból, amit megehet, aztán könyörgés árán sikerült félig főtt rizst készíteniük a tészta helyett, majd a hét második felére eljutottunk oda, hogy a liszt kihagyásával elkészítették neki ugyanazt az ételt, mint nekünk. Ami eljutott a jajne szintről az egész tűrhető, majd a nem is olyan rossz szintre. Igazán finom egy dolog volt, a reggelinél egy kakaós-vaníliás piskóta, ami szerencsére minden nap elérhető volt, ezért az egyébként pórias választékú és minőségű reggeli után mindig megettünk belőle pár szeletet lekvárral, hogy kompenzálja a többit.

Következő nap izgatottan indultunk a kirándulásra. Busz vitt a kikötőig, ott pedig várt a hajó. Örömmel szálltam fel rá, csak úgy szökdeltem előre, nem úgy mint a repülőnél. Hasonló típusú volt, mint amin Horvátországban hajókáztunk, csakhogy az életem egyik legszebb élménye volt, fent ültünk a tetején, ahonnan mindent látni, kényelmes, és néha még árnyék is volt... de most nem mehettünk fel, mert foglalt volt a felső szint. Valószínű egy valamire való utazási iroda foglalta le az utasainak, mi pedig sajnos most nem voltunk ilyen szerencsések. Alul pedig vagy a zárt térben lehetett helyet foglalni, vagy kint, de ott nagy eséllyel végig tűz a nap, szóval lehet választani: súlyos leégés, hiszen egész nap úton leszünk, vagy beülünk az árnyékos-légkondis térbe, és kb semmit sem látunk, azt is ablakon keresztül, feltérdelve. Utóbbit választottuk, elég volt az egész napos pancsoláskor lepirulni kicsit. Persze az igazi az lett volna, ha nem kell verekedni a helyekért, hanem ide-oda lehet menni közben és nézelődni, de annyi embert zsúfoltak össze a hajón, hogy inkább éreztem magam az mvk zrt járatán, mint a Jón tengeren. Ismét köszönjük a szervezőknek, hogy a várva várt hajós programomat vagy térdelve-kukucskálva, vagy emberek sokaságát bámulva kellett töltenem. Majdnem végig.
Elértük Paxos szigetét, ahol egy másik idegenvezető hölgy volt velünk, elmondott pár érdekességet a helyről, aminek nagyjából a felét hallottuk is. Azt hiszem itt jöttem rá végérvényesen, hogy ez az iroda alkalmatlan a feladatra. Már az ügyintézés sem volt zökkenőmentes, nem lehetett megfelelően kommunikálni, nem válaszoltak kellő időben, nem szóltak, hogy a visszaigazolást nem kapták meg, mert nem oda kell visszaküldeni, ahonnan az ajánlat jött, csoda hogy lefoglalták a szállásunkat egyáltalán... az egyik idegenvezető nem szívesen jön, nem szívesen beszél a programokról, nem ajánl, ha kérdezünk, flegmáskodik. A másik úgy beszél, mint ha félne, hogy meghallja valaki. Mégis honnan szedték össze őket?

Egy méregdrága ebédre volt időnk, sajnos strandolni már nem, mert siettünk vissza, hogy legyen helyünk. A sziget egyébként nagyon szép volt, az étteremből csodás volt a látvány, és legalább nagyon finomat ettem, ha már egy vagyonba került, sőt, ketten laktunk jól belőle. Nagyjából három adag tészta volt a tányéron, benne kagylóhús és garnéla, mindez körberakva még több kagylóval. Imádom!
Antipaxoshoz érkezve ismét nem az volt, amit ígértek, a hajó nem ott horgonyzott le, ahol az izgalmas tengeri világ van, hanem a part mellett, ahol semmilyen növényzet nincs és egyetlen apró halrajon és két medúzán kívül semmilyen állat nem volt, tehát búvárkodni felesleges volt. Ismét az volt a helyzet, hogy ami a szervezésen múlt, az értékelhetetlen, viszont a látvány elképesztően gyönyörű. Abban nem hazudtak, hogy lehetett úszni egyet, bár én ezt nem vállaltam, mert a hajóról közvetlenül a mélyvízbe kellett ereszkedni, és az a rengeteg ember ott tolongott, egyesek ugráltak, ez nem nekem való. De a fiúk legalább hűsöltek egyet a kristálytiszta vízben. 5-8 méter mély volt, és le lehetett látni az aljára, így azt a pár halacskát a fedélzetről is megcsodálhattam, valamint én a lelkemet úsztattam a türkizben. Ez az a szín. Az én színem. Tényleg az egész lényem fürdött benne. Varázslatos volt, csak álltam ott és bámultam, és fotóztam, és videóztam, mindent megtettem hogy hazahozzam magammal az emlékét, ha már ott jártam, eljutottam oda is, és nem engedtem hogy ezeket a pillanatokat bármi beárnyékolja. Az egy nagyon szép óra volt, felejthetetlen, olyan, hogy már megérte volna, ha csak ennyit kapok az egész héttől.

Amikor elkezdtek visszajönni az emberek, foglaltam állóhelyet magunknak odakint, ugyanis a kék barlangok következtek, és azt közelről, teljes valójában kellett látnom, ebből nem engedtem. És itt kezdtem igazán élvezni az utat, ez már az volt, amit annyira szeretek, amikor igazán elememben vagyok. Fogtam a korlátot, mindent láttam, éreztem ahogyan a szél a hajamba kap, a víz csapkod, láttam a habzó tengert a hajó oldalán, és a szivárványt is, végre! Messze már feltűntek a barlangok, a sziklák teteje élénk zöld, a víz a kék leggyönyörűbb árnyalataiban játszott. Igen, még több kék! Sötét, világos, türkiz, különféle alakzatokban, foltokban, szívtam magamba a gyógyító erejüket a sós párával együtt. Amikor behajóztunk egy barlangba, csodálatos zenét játszottak, végre valami, amit jól csináltok, gondoltam, de nem is törődtem vele igazán, csak bámészkodtam, hallgattam és lélegeztem. Mikor visszafelé szeltük a hullámokat, már elég fáradt voltam, ismét leültünk bent egy kicsit.
Az utazás végén feltűnt egy másik hajó, szintén tele emberekkel, és egyszer csak elkezdték ugyanazt a zenét játszani, az emberek pedig odafent szembefordultak egymással és táncolni, énekelni kezdtek. Erre persze felpezsdült a vérem, szerettem is volna ott lenni, meg nem is. Nagyon furcsa érzés volt, mert nagyon tetszett a dolog, hiszen hajó, tenger, zene, tánc egyszerre, minden ami élet, minden ami adrenalin, és nagyon én. Ugyanakkor annyira dühös és csalódott voltam, hogy én nem mehettem fel oda kezdettől, mert “foglalt” (könyörgöm, én is fizettem, nem keveset), hogy tömeg van, hogy nem élvezhettem végig az utat úgy, ahogyan én akarom, hogy nem mondtak igazat, hogy valahogyan ez lefékezett. De attól pedig hogy ezt kihagytam, úgy éreztem, cserben hagytam magam. Én már nem vagyok ilyen, hogy nemet mondjak olyan dologra, ami életre szóló élmény lenne. Nem tehetem ezt magammal. De megtettem. Nem mentem ki, nem táncoltam, mert elegem volt az emberekből. És tudtam, hogy hiba, de maradtam, és duzzogtam, és valahol persze igazam volt ebben, de nem kellett volna gondolkodnom. Szaladnom kellett volna és kitombolni magam. Ha egy szokványos nyaraláson vagyunk, amikor végig emelkedett hangulatban vagyok, és minden pillanatot élvezek, megtettem volna, de ez nem ilyen hangulat volt. Sajnos.
Olyan hullámzó volt minden, mint a tenger. Fent, lent, fent, lent. Sötét, világos, sötét, világos. Amikor csak a természet volt felelős az élményekért, nagyon fent voltam, amikor emberi szervezés, akkor nagyon lent.

Visszatérve ezzel az érzéssel, jó későn, a tésztával a hasamban, megbeszéltük, hogy úgyis késő van, mi nem akarunk vacsorázni. A társaság másik két tagja igen. Leültek az asztalhoz, mi pedig a társalgó részen. Mondtam, hogy most aztán biztos jó lesz a kaja. Megbeszéltük, hogy lehet, de hiába, ha nem vagyunk éhesek.
Tudni kell rólunk, hogy mi nem veszekszünk. Fontos dolgokban mindig egyetértünk, ami nem olyan lényeges, azon meg nem fogunk civakodni. Nem ezért vagyunk együtt, hanem hogy támogassuk egymást. Kilenc év alatt azt hiszem három olyan alkalom volt, amikor valami egészen apróságon, mint ez is, valaki ingerült hangnemet ütött meg, és ez a másikunknak nem tetszett, ilyenkor tíz másodperc mosolyszünet van, aztán annyi volt. Most is ez történt. Fáradtan és csalódottan visszaértünk, odahívtak minket az asztalhoz, megkérdeztem még egyszer, hogy na, most finom, igaz? Erre borult a bili, hogy minek hajtom a magamét? Miért nem kérek én is, ha enni akarok? De én nem akarok enni. Még elhangzott egy hagyjál békén, meg egy csúnya nézés, a bizonyos tíz másodperc, mikor nem vagyunk kedvesek. És azt vettem észre, hogy ömlik a könnyem, pedig nagyon erősen akarom visszatartani. Olyan volt, mint iskolában, amikor csúfoltak, és én azért sem akartam sírni, de csak jött, és olyan ciki volt, hogy el akartam süllyedni. Pont ilyen volt. Ott a szálloda közepén, az asztalnál, négyen ülünk, és nekem folyik a könnyem, talán még zsebkendőm sincs. És azt sem tudom miért, hiszen valójában nem bántottak. (Közben kihozták a desszertet, nekünk is, mert odaültünk.) Aztán rájöttem, hogy nem azért sírok, mert Ő nem olyan kedvesen szólt hozzám, mint szokott. Azért sírok, mert nyaralunk, és nem olyan tökéletes minden, ahogyan megszoktam. Ilyen még sosem volt. Most meg ez van, ilyen a szállás, ilyen a szervezés, mindenki nyűgös, és legfőképpen: kihagytam a táncolást a hajón. Valójában ezért sírtam, ezért voltam ingerült, és az a csúnya nézés csak egy apró csepp volt a pohárban, az a bizonyos utolsó.

Előkotortam a zsebkendőt és szerettem volna teljesen elbújni mögé, ha már nem bírom abbahagyni a zokogást. És akkor elkezdtünk enni, és persze a barátnőm nem ehetett a glutén miatt, de a párja igen, és megszólalt, hogy “basszus, ez frankón teszkós kenyér”. Akkor már én is éreztem, hogy igaza van, piskóta helyett kenyérszeletek letéve sorba, vaníliapuding, gyümölcsös zselé, ami finom frissítő volt, tejszínhabrózsa és csokireszelék. És itt a zokogás hirtelen átváltott amolyan hisztérikus röhögésbe, amit nem tudtam irányítani. Az a sok feszültség hirtelen felszabadult, és egyszerre akart kitörni minden érzelem. Sajnos már a számban volt egy falat, ezért ahogy azt az elején leírtam, egyszerre voltam taknyos, könnyes, nyálas és a pudnig, zselé, és teszkós kenyér keveréke ott csuszamlott a számban, szorítottam rá a szalvétát, ki ne jöjjön mögüle bármi, és azon imádkoztam, nehogy úgy vegyek levegőt, hogy ebbe az istentelen desszertbe fulladok, ami valljuk be, groteszk módon a legjobb desszert volt, amit ott ettünk. És csinálhattam bármit, gondolhattam bármire, a röhögőgörcs percekig nem szűnt meg. Ekkor éreztem úgy magam, mint máskor, a felhőtlen, tökéletes nyaralásokon, felszabadultan, mert kibőgtem magam, bevallottam magamnak hogy valami most nem jó, hogy ezt most én is elrontottam, kijött a feszültség először sírás, aztán röhögés formájában, és kicsit jobban lettem.
Ezen a ponton eldöntöttem, hogy megírom ezt a sztorit, és hogy nem erőltetek semmit, ha nem megyünk sehová, nem megyünk. Ez most innentől egy lusta nyaralás lesz, és semmi nem érdekel csak a tenger és a napsütés.
Úgyhogy ettől fogva így teltek a napjaink. Feküdtünk a parton, feküdtünk a vízen, feküdtünk a homokban, béreltünk napozóágyat, még ilyet sem csináltam soha. Bekentem az arcom az agyaggal, amiből azok a magas falak vannak a parton, amit láttunk egyszer leomlani, az nagyon félelmetes volt, de örök emlék. Láttuk a naplementét, ültünk a teraszon, addig beszélgettünk, míg valaki el nem aludt ülve. Tartottunk egy medencés napot, mert ha valami, az jó volt nagyon a hotelben. Egy nap, amikor csak fekszünk az ernyő alatt, és óránként úszunk egyet a medencében. Semmi más nem történik. Aztán másnap a tengernél ugyanez. Sosem unom meg a hullámokat nézni, a homokba túrni a kezemmel, majd nézni, hogyan igazítja vissza a víz. Ettől mindig megnyugodtam. Mindig ugyanúgy kisimul, elrendezi a homokszemeket.
Teljesen átadtam magam a beach-hangulatnak, elfogadtam hogy most ez a lényeg, ez az, amit élvezni tudok. Rengeteg felvételt készítettem a hullámokról, a kékekről. Gyűjtöttem a kékjeimet. A szívembe, a lelkembe, a telefonomba.

Mióta két éve utoljára igazán nyaraltunk, azóta sikerült felépítenünk egy közös otthont, egy olyat, amilyenre igazán vágytam. Egy nyugodt, csendes, kedves, biztonságos, hívogató, gyönyörű kis helyet, ahol igazán jól érzem magam, és minden olyan, amilyennek én szeretném, és amilyennek mindketten szeretnénk. Még olyan sem volt, hogy egy nyaralás végén nem sírtam, hanem teljes elfogadással pakoltam össze, hogy jó volt, szép volt, de most haza kell menni. Hát most így történt, ahogyan a nyaralást vártam, szinte úgy vártam a végén a saját szobámat, a saját ágyikónkat, az ottani türkizt és a többi kéket, vártam a szuperkényelmes kanapét, a kis konyhámat, ahol azt főzök, amit én akarok, a gyönyörű fürdőnket, ahol minden patyolattiszta és nem kell gondolkodnom, hogy hová dobjam a papírt, mihez érjek hozzá, hogy nehogy elkapjak valamit, és legjobban a takarómat és a dundi párnámat vártam.

Most itt fekszem köztük, írva ezeket a sorokat, és ezzel kitörlök mindent, ami kellemetlen volt, és csak a kékjeimre gondolok, ami mesés volt, az óriási kaktuszokra, a színes virágokra, a sós levegőre, a homokszemekre a lábujjaim között, arra, mikor a hajón a szemembe csapott a szél, amikor cicát simogattam, amikor a garnéla roppant a számban, az az isteni mangófagyi frissített, amikor bekentem az arcom és úgy néztem ki mint egy zombi, amikor naplementét néztünk kéz a kézben, amikor csak ketten úszkáltunk a medencében, aztán az árnyékban elaludtam, mert épp az esett jól, amikor ültünk négyen az asztalnál és majdnem teszkós kenyérbe fulladtam, és leginkább a tengerre gondolok, ami mindent elsimít. Újra megnézem a felvételeimet, és rájövök, hogy bármit csesztek is el az emberek, mégis megérte.
Az utolsó képek pedig ismét a felhők a repülőről, eszembe jut a visszaút, amikor nem volt olyan sikeres a zsibbasztás, mert jó magyar pálinkát nyilván nem tudtam szerezni, és a várakozás alatt még annak is a felére csökkent a hatása, amit szereztem, szóval a hazaút már kellemetlenebb volt. Felszállásnál most úgy éreztem, mint ha gyurmából lennék, és a belső szerveim összegabalyodnak bent, majd ki akarnak szakadni a testemből, az agyam is a fülemen folyik ki kétoldalt mindjárt, de ez csak pár másodpercig tartott. Aztán a tenyeremről úgy folyt az izzadság végig, hogy egy kisebb Szinva patakot véltem felfedezni benne, majd később a Niagara vízesést, amikor “kedvezőtlen időjárási körülmények” következtek. A látvány talán még lenyűgözőbb volt, mint odafelé, és ezt a részét nagyon élveztem, csak éppen elképzelni sem tudtam, hogy ha nem ülnék közel az ablakhoz, és nem varázsolna el az a mesevilág, amit ott látok, vajon túlélném e.

Ebben az évben találtam egy nagyon jó mondást, amit elképzeltem, hogy majd a képeim alá írok nyaralás után. “Travel is the only thing you buy that makes you richer”
Elgondolkodtam, hogy ilyen borzasztó szervezés mellett, amit ez az iroda művel, vajon kiírjam e, éppen most... de a képek magukért beszélnek, és az idézet lényege így is igaz, mert tapasztalattal, élményekkel és egy újabb nagy bátorságpróbával gazdagabb lettem.
Visszatérni is jó volt a szobámba, de ha tehetném, holnap újra útra kelnék. Ebben a mostani megtébolyult világban azt sem tudhatjuk, a következő órában mi történik, lesz e egyáltalán holnap, azt pláne, mi lesz egy év múlva... azt már most tudom, hogy rengeteg lesz a változás a következő egy évben is, és csak arról beszélhetek, ami rajtam múlik, s akkor még hol a többi! Egy viszont biztos. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy jövőre is útra keljek, hogy minél több helyre jussak el, hogy még többet lássak és tapasztaljak, akkor is, ha félek, akkor is ha valami nem úgy sikerül, mint elképzeltem, mert valóban minden úttal több és gazdagabb leszek, és én szeretnék egyszer dúsgazdag lenni! Hányszor hallottam, hogy amit megtanulsz, azt nem vehetik el tőled. Az utazás lényege pedig valójában a tanulás. Szórakozol, gondolod, kikapcsolódsz, mondod, elfáradtál, érzed. De bárhogyan is érezd magad közben, az biztos, hogy sokmindent tanultál a világról, de legfőképp saját magadról. Mert minden, amit megtapasztalsz, hatott rád, több lettél általa. Lehet ezt luxus körülmények, vagy kihívások közt, földön, vízen, levegőben, hegyen-völgyön át, a lényeg te vagy. Te, aki elhagytad a megszokottat, a biztonságot, a komfortzónát, elindultál, és hazaérve megint több lettél.

Amikor ültem a homokban, csak a lábamat a vízbe téve, és igyekeztem nem gondolni semmire, csak érezni a jelent, minden egyes szemcsét az ujjaim közt, minden egyes cseppet a vádlimon, a nap perzselését, és csak a tenger zúgását hallani, belegondolni hol vagyok most, és igazán ott lenni, ízlelgetni a szót: Korfu, egy gondolat mégis elindult a fejemben. Az, amikor kislányként ugyanebben a pózban, nyújtott lábbal ültem a szoba közepén. Ugyanilyen meditatív állapotban, mert annál nagyobb biztonság nem létezett, hogy anya, mama, nagyapa mind ott van velem a szobában, és néznek valamit a tévében, amit én is hallok, és játszom közben. Voltak ezek a játékok, Szerencsekerék meg mittudomén, lehetett nyerni dolgokat, sokszor utazást. Az én fejemben Korfu is így maradt meg, ahogy a bácsi elhadarja, hogy a nyertes másodmagával elutazhat Tunéziába, Mallorcára, Korfura, Sharm el Sheikh-be, amit akkor csak sármensejknek hallottam és fogalmam se volt, melyik hol van, de nem is gondolkodtam ezen, valójában olyan mesében létező helyeknek tűntek, nem is valódinak. Nem is tudom most honnan jött elő hirtelen ez az emlék, csak ahogyan a vizes homokba túrva ízlelgettem a szót, Korfu, előjött. Hallottam a bácsit a tévéből, és arra gondoltam, milyen fura, hogy most itt vagyok, milyen jó, hogy van Valaki, aki elhitette velem, hogy ezek a helyek nem csak a mesében léteznek, és bár nem vagyok gazdag a szó pénzügyi értelmében, de egy év alatt, kemény munkával össze tudom hozni, hogy most itt ülhessek a tengerbe lógatva a lábamat.
Most megint egy nehéz, kihívásokkal és változásokkal, küzdelmekkel teli időszak következik, de amikor kell, behunyom a szemem, és képzeletben végigjárom a helyeket, ahová eddig eljutottam, érzem a hegyi levegőt, a hűs tengert, a napsütést, amire éppen szükségem van. Ha félek, a repülőre gondolok. Hogy azt is megcsináltam, és cserébe láttam a felhőket, mint megannyi jégtáblát, gleccsert, vagy tejszínhabrózsát. És minden kihívással, minden nehéz nappal közelebb leszek ahhoz a naphoz, amikor a mesém folytatódik. Valahol hetedhét határon túl...