Zsepibaba blogja

10 hónap. 28 vonatjegy. 86 BKV jegy. 6 elcserélt munkanap. Több 100000 Ft. 2700 Km. 18 kg liszt.
11 kg cukor. 75 óra gyakorlás. 4,5 óra gyomorgörcs. 1 álmatlan éjszaka.
Egy igazi Társ. Egy Barát. Egy álom. Két bizonyítvány.

Az egész egy teljesen átlagos délután kezdődött. Két próba közt, álmosan, küzdve a nehéz szemhéjammal, a facebookot görgetem. Cuki állatok, horrorbalesetek, idétlen viccek, temérdek helyesírási hiba, rokonok képei, akiket már csak itt látok, reklám, megint az a méregdrága szép cipő… volt osztálytársak. Egyiküknél ismét tortaköltemény. Felcsillan a szemem, ez érdekel. Milyen ügyes! -gondolom. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve elkezdek írni egy üzenetet. Teljesen mást tanultunk akkor együtt, mi lett azóta? Hogy jutott ez eszedbe? Honnan jött? Annyira ügyes vagy… Nem tudtam válaszol e, lesz e ideje, kedve, foglalkozik e velem egyáltalán. De pár perc múlva jött a válasz: felhívhatlak? Megörültem, hiszen a középiskolás évekre, osztálytársakra mindig jószívvel emlékszem vissza, és szívesen beszélgetnék velük bármikor. Felhívott, és azt hiszem háromnegyed órát beszélgettünk, de még akkor is alig bírtuk letenni. Volt, hogy könnyes lett a szemem, mert nehéz dolgokat hallottam, volt hogy én meséltem az életemről, beszéltünk a múltról, de még többet a jövőről. Csodálva hallgattam az életét, a történetét, hogy miért és hogyan lett cukrász, és őszintén büszke voltam rá. Aztán azon kaptam magam, hogy hirtelen az egész életemet másképpen látom.

Mire letettem a telefont, nem láttam kilátástalannak a helyzetemet, bár inkább összevissza kavarogtak a gondolataim, mint kész tervem lett volna… Fura volt, mert régóta tudom, mit szeretnék csinálni, de esélyt nem láttam rá, hogy meg tudjam valósítani. Szerencsés vagyok, mert tuti munkahelyem van. Amolyan nyugdíjas állás. Csak hogy túlságosan biztos. Mindig rendelkezésre kell állnom, mindig elérhetőnek kell lennem, bármikor szólhatnak, hogy menni kell. Este, hajnalban, ünnepnapon, akkor ha nyaralok… mindig. Nem, nem vagyok orvos, sem tűzoltó. Öltöztető vagyok, minimálbérért vagyok mindig elérhető, és mindig hibás mindenért. Nem járhatok iskolába este sem, hétvégén sem, ezerszer átgondoltam, ezerszer próbálkoztam, érdeklődtem, de semmit nem tehetek így, hogy nem rendelkezhetem a saját szabadidőmmel sem. Így hát teltek a hónapok, üresen, elvesztegetve az időt, de azzal nyugtatva magam, hogy legalább biztosan jön az a kevés fizetés 10-én. Nyolc éve csinálom ezt, és már mindent feladtam. Más munka egyszerűen nincs az én végzettségemmel, nincs gyakorlatom semmi másban, így pedig esélyt sem adnak sehol. Pedig próbálkoztam mindig, amikor áthúzták a számításaimat újra meg újra, elengedtek valahová, aztán azt mondták mégsem mehetsz, mert közbejött egy próba. Hányszor történt meg ennyi év alatt, jó ég! És csak tűrtem és tűrtem, mert ez biztos állás. Meg mert nem volt semmi remény.

És akkor ezen a délutánon, amikor volt egy órám, és csak hirtelen írtam pár sort, mert kíváncsi voltam, ez lett a vége. Kaptam egy lendületet. Van egy suli, ahová csak vizsgázni kell mennem, igaz, Budapestre, de hát egyszer-kétszer kibírom a cél érdekében. Sok pénzbe kerül, de meg tudjuk oldani valahogy. Egyszerűen nem láttam az akadályt, mint máskor, hiába futtattam le a szűrőimet, ahogy szoktam. De általában a második-harmadik pontnál volt valami bibi. Itt nem láttam akadályt, de nem tudtam elhinni. Felhívtam az én biztos pontomat, a mindig higgadt, mindent tisztán és logikusan látó páromat, és elmeséltem neki is. Kértem futtassa át a programot ő is, lát e hibát, akadályt, megoldhatatlant. És ő sem látott. Utánanéztem a sulinak és másnap leadtam a jelentkezésemet. Nagyon valószínűtlen volt az egész, nem hittem el, még akkor is csak hitetlenkedve álltam a tények előtt. Pedig jött a válaszlevél, az infók, az első időpont, a hivatalos beiratkozásé.
Ez egy márciusi nap volt, és nagyon nehezen akart eljönni. Olyan izgatott voltam! Annyira idegen érzés volt. Hajnalban kellett indulni, mert nyolcra mentünk. Akkor még létezett fél ötös vonat, és akkor még menetrend szerint indultak, de az állomásra csak autóval lehetett eljutni. Különleges nap volt. Hűvös ugyan, de száraz, napos idő volt akkoriban, és én úgy döntöttem, hogy mivel most minden olyan más, mint ha nem is az én életem volna, ki fogom élvezni, és tényleg nagyon más leszek. Soha nem utaztam még szoknyában. Nekem a vonatozás mindig túlélőtúra volt. Sőt, azelőtt mindig csak nyaralni mentem vonattal, és eleinte a betegség miatt vagy a hányingerrel, vagy a gyógyszertől az álmossággal küzdöttem. A legkényelmesebb nadrág, legalább térdig érő, hogy ne érjek az üléshez, és a legkényelmesebb zárt sportcipő, ezekhez pedig csak sportos felső illik. Tudjak azonnal szaladni, ha kell, illetve cipelni a hátizsákot, sportszatyrot.
Most viszont más volt. A vonatot már szerettem, mióta nem voltam beteg, és most, hogy itt volt ez a lehetőség, ez a csodás márciusi nap, ami valami újnak a kezdete, eldöntöttem, hogy megadom a módját. Így a szokásos farmer-pulcsi helyett, amit csak a fekete munkaruha és a pizsama váltott már évek óta, felvettem egy szép virágos kis ruhát, alá kellett kicsit öltözni, meg rajta volt egy könnyű ballonkabát, de kigombolva. Egy szép kis őszi-tavaszi csizmát választottam hozzá. Kényelmes utazós szett volt, de csinos, és különleges. Olyat játszottam, hogy most a magam ura vagyok. Hogy most nem mondják meg mit csináljak, mit kell felvennem, még csak nem is tudják, hol vagyok. Olyat játszottam, hogy független felnőtt nő vagyok szabad döntésekkel, és egészséges, és bátor vagyok, hogy belevágok valami teljesen újba, és elindulok a saját utamon. Bár még nem hittem el, és nem tudtam meddig jutok, de játszani lehet.

Ráadásul a munkahelyem semmit sem tudott az egészről, nem akartam szólni, majd csak ha muszáj. Egyrészt nem akartam a találgatást, hogy most akkor váltani akarok, vagy miért csinálom, másrészt babonás lettem hirtelen, pedig sose voltam. Annyira akartam, és féltem, hogy valami mégse sikerül, valami mégis közbejön, vagy hogy talán mégsem igaz. Nem akartam hogy csámcsogjanak. Egyébként is mindenről tudni akarnak, arról a pár óráról is az életemnek, amíg nincsenek ott, ezt szerettem volna minél tovább húzni. Ez volt az én édes kis titkom, amit csak a hozzám legközelebb álló emberek tudtak. És ez piszkosul jó érzés volt.
Nagyon idegennek éreztem magam ott a fővárosban, egy óriási előadóteremben az ELTEn, a szép kis ruhámban, könyvosztás és jegyzetelés közben. Eszembe jutott az egyetem, akkor ültem ilyen hatalmas teremben, és oda jártam különlegesebb szettekben, ez volt az egyetlen, amit élveztem benne... csak hogy ott olyan egyedül voltam és annyira nem volt célom vele. Most pedig pontosan tudom mit akarok, miért jöttem, és várt kint valaki, aki mindig mindenben támogat, most is türelmesen vár rám, és amikor kimegyek, és azt mondom: nem vagyok biztos benne, hogy meg tudom ezt csinálni, elűzi minden kételyemet, és biztosít róla, hogy DE.

Egy fél évig tartogattam ezt a titkot, mikor nem látott senki, tanultam, minden szabad percet kihasználtam, még nyáron, napozás, levegőzés közben is, mindenhová magammal vittem a könyveimet. Jó akartam lenni benne. Mindent tudni akartam. Nyáron kipróbáltam a pohárdesszerteket, amihez nem kell sütő. Ősszel elkezdtem a többi recept gyakorlását, és minden héten megsütöttem legalább egy dolgot, de olykor többet is. Új eszközöket vettem, már tele volt egy nagy doboz velük, gyakoroltam a technikákat, amiket addig nem. A család úgy vadászta nekem a cukrot, és amikor tudtak, hozták a kamrába, mert hiánycikk lett, és nehogy emiatt ne tudjak gyakorolni. Bújtam a számításokat, egyedül kellett rájönnöm mindenre, a matek nem erősségem, de annyira akartam!

Nagyon gyorsan elérkezett a vizsgák ideje.
Az első megpróbáltatás egy modulzáró dolgozat volt -ami csak formaság, nem volt nehéz-, és egy kis sütögetés abban a konyhában, ahol majd élesben fogunk vizsgázni. Ismerkedünk a tereppel. Ehhez már akkorra be kellett szerezni a munkaruhát. Fehér nadrág, póló, cipő, kötény. Olyan örömmel vásároltam be, mostam ki, és aztán vasaltam, szépen, pedánsan hajtogattam össze, mondogattam közben magamban, hogy cukrász sapka cukrász kötény, ízlelgettem a szót, élveztem hogy ez végre hófehér, valami nagyon más, valami nagyon új, valami nagyon én. Izgalmas volt, nem mondom, hogy nem volt bennem félelem, de annyira vártam, és annyira határozottan mentem előre... amíg a vonatunk le nem robbant épp azon a reggelen. Esett az eső, rajtam gumicsizma, esernyő a kezünkben, és vissza kellett gyalogolnunk az állomásra, ami szerencsére még nem volt nagyon messze. De rengeteg időt veszítettünk, és nekem kilenckor már a teremben kellett volna lennem. Mikor leszálltunk a Keletin, még egy órányira voltunk a céltól, és nagyon úgy tűnt, komoly késés lesz belőle. Rettegtem, hogy fogják ezt fogadni. Én soha nem késem sehonnan, pláne ilyen fontos eseményről, mi lesz most? Metró, aztán villamos, ami ritkán jár, messzire megy, minden perc egy órának tűnt. Aztán mikor arról is leszálltunk, még meg kellett keresni az iskolát. Most fel sem tűnt, milyen félelmetes az a meredek mozgólépcső, ami csak úgy száguld, a szél süvít az ember fülébe, milyen iszonytató lemenni a föld alá, aztán ott utazni a sötét, szűk alagútban. Nem tűnt fel a retek, a por, a lökdösődés, nem érdekelt mi van körülöttem, csak kapaszkodtam a szerelmembe, és ő törte az utat, mentünk rendületlenül.
Végül kilenc óra kettőkor sikerült beesnem a terembe, és azt hittem elsüllyedek. Pedig két órával korábban indultunk, mint ahhoz kellett volna, hogy ott legyünk félórával hamarabb akkor is, ha bármi történik. De itt olyan bármik történtek, amire még mi sem tudtunk felkészülni. Szerencsére semmi hátrányom nem lett ebből, kedvesek, jófejek voltak, a dolgozatnál, majd a sütésnél is. Csupa jó érzéssel tértem haza. De eldöntöttük, hogy többé nem kockáztatunk. Minden egyes alkalommal előző nap kell elindulni, és ott aludni egy barátunknál (illetve A barátunknál), hogy biztosan odaérjünk akár nyolcra, akár kilencre, akár tízre megyek is.

És szépen kialakult egy rutinunk. Csaba megbeszélte a munkahelyén, hogy úgy csinálják a beosztást, hogy el tudjon jönni velem. Én felmentem a főnökeimhez, hogy mit kell most tennem, mert mindenképpen levizsgázom, de ehhez használnom kell e a jövő évi szabadságból, vagy elég, ha megcserélgetjük a beosztást, (persze az előadásokat még nem lehetett akkor tudni előre), vagy legrosszabb esetben mondjak fel azonnal? Szerencsére, és csodák csodájára meg tudtuk oldani fájdalommentesen. Hogy megértse az olvasó, aki nem ismeri az életem, mekkora dolog egy öltöztetőnek elkéredzkedni egy alkalomra is, nem még háromra, ahhoz egy egész könyvet kellene írnom a színház működéséről, de ezt nem fogom megtenni. Higgyék el, hogy óriási, és hogy egy hétig görcsöltem rajta, mire megtettem. Aztán jött a vonatjegyek foglalása pár nappal az út előtt, majd az egyeztetés, hogy mehetünk e, ott aludhatunk e, aztán bevásárlás a szendvicsekhez, plusz valami térítés gyanánt a szállásért, ezt vagy vettem, vagy sütöttem. Aznap mindig kettőig dolgoztam, hazarobogtam, ebéd, bepakolás, szendvicskészítés, indulás. Félórával korábban érjünk oda, mint a menetrend szerinti indulás. Ez mindig összejött, aztán még félóra késés, erre már számítottunk, mert egy ideje kőbe van vésve, hogy technikai hiba miatt 20-30-40 percet késik az összes vonat. Ó, hogy tudjuk már a szöveget, itt visszhangzik a fejemben! Amíg várakozunk, BKV gyűjtőjegyet veszünk, és csak várunk, várunk, várunk tovább. Aztán végre kiírják a vágányt, szinte mindig Hernád-Zemplénnel utazunk, 392-es kocsi, középtájon ülünk. Először érdekes volt, mi hol van, hová tesszük a kabátot, hol lehet telefont tölteni, stb, aztán már rutinosan csináltunk mindent, mindig ugyanúgy. Leszállás, metró, érkezés, üdvözlés, esti beszélgetések, ki hová megy holnap, miből vizsgázik, mit tanul éppen, fürdés, alvás, korán kelés.
Így volt ez aznap is, az írásbelinél.

Szépen felöltöztem, fehér blúz, amit szintén büszkén, gondosan készítettem, vasaltam, nyakláncot választottam hozzá, szerettem a gondolatot, hogy vizsgázom, hogy csinosan kell megjelennem. Bármennyire izgultam, aggódtam, de végig egy örömteli dolognak tartottam ezt, és nem nyűgnek, bajnak, mint az életem eddigi vizsgáit. Ezúttal nem akartam megúszni, máshol lenni, cserélni bárkivel, ott akartam lenni és megcsinálni, én magam, mert pontosan tudtam, mi a tétje, mit akarok ezzel elérni, és hogy ha már idáig eljutottam, meg fogom csinálni. És én, az izgulós, a gyomorgörcsös, korán reggel felkeltem, és az egészséges izgulásommal együtt szépen meg tudtam reggelizni, felöltözni, kisminkelni magam, átnézni, hogy nálam van e a víz, a tollak, a számológép, az illóolaj, hogy jobban tudjak koncentrálni, és elindultam, megintcsak metróval, meg még eggyel, meg villamossal, mikor mivel, mikor hová, olyanok voltunk mint egy videojáték szereplői, mentünk át az akadályokon, rendületlenül előre. Lezajlott az írásbeli, az első megkönnyebbülés, a visszaút, itthon visszazökkentünk a munkába, és pár nap múlva kezdődött a szervezés elölről.

A gyakorlati vizsga következett, ami másért volt izgalmas. Az írásbeli egy központi dolog, nem lehetett tudni pontosan mire számítsunk, elmondták, hogy maximálisan nem is lehet felkészülni, annyi félét kérdezhetnek, csak minél több pontot kell szerezni és kész.
De a sütés más volt. Itt maximumot akartam nyújtani, ez a lényeg, ezért vágtam bele, mert ezt szeretném csinálni, minél jobban, szívvel-lélekkel, hosszú távon. Ennek volt a legnagyobb súlya, a legnagyobb tétje, ezért itt különösen izgatott voltam, mégsem félelemnek nevezném, mert az olyan dolgokban mindig biztosabb voltam, ami nem az agyamon múlik, hanem a két kezem munkáján. A kezeimben bízom. Ők nem blokkolnak le, nem áll le a működésük hirtelen, nem válnak irányíthatatlanná, mint a gondolatok a fejemben. Odáig viszont el kellett jutni.

A vizsga több részből állt, egy torta, egyfajta aprósütemény, egy tányér- vagy pohárdesszert, illetve a díszmunka. Ez egy egyszerű vajkrémes torta kellett hogy legyen, amit készen kellett vinni, és ott feldíszíteni valamilyen választott alkalomra. Az én alkalmam a karácsony volt, mert ebben a témában mindig ki tudok teljesedni, és különös szeretettel találtam ki a díszeket, tobozokat, fagyöngyöt, masnit, ezek elhelyezését, és előre kipróbáltam itthon, hogyan fog kinézni. Ehhez minden eszközt és anyagot vinni kellett, melyeket ajánlott volt megjelölni valahogyan, hogy ne kallódjon el a konyhán. Így hát előző nap átgondoltam és összekészítettem mindent, amire szükség lehet, és kék szigetelőszalagból csíkokat ragasztgattam minden egyes darabra. Az asztal egykettőre tele lett. Aztán ott volt ugye a kész torta csupaszon, ez bekerült a szállítóedénybe, a makulátlanul fehér és gondosan összehajtogatott ruha, cipővel, aztán az alváshoz szükséges pizsama, a tiszta fehérnemű, a tisztasági csomag, az útravaló egyéb dolgok, és fogalmam sem volt, hogyan fogjuk ezt villamoson, vonaton, metrón, megannyi álló- és rohanó lépcsőn keresztül elszállítani, ráadásul ezen a tortán múlt a jövőm. Úgy vigyáztam rá, mint a gyermekemre. Kitaláltam tehát, hogy most hátizsák helyett bőröndöt viszek, a tortát pedig a kezemben, illetve mikor melyikünk, felváltva. Elég mókásan néztünk ki, pláne amikor a pályaudvaron, meg mikor hol várakoztunk, és óvatosan elhelyeztem a bőröndön, de azért fogtam, nehogy bármi baja essen. A Keletiben rendszerint nekem csapódnak az emberek, így ragaszkodtam hozzá, hogy ott inkább a bőröndöt viszem, a lépcsőn is, csak “nagyon szépen kérlek drágám, védd a te erős testeddel a tortámat, nehogy baja essen”! Az egész nagyon mókás volt, tényleg.

Sikerült egyben eljutnia a szállásra, majd a suliba is, egészen a konyhára. Ott aztán gondosan beburkoltam, kicsinosítottam. Majd elkészült a tepertős pogácsa, az oroszkrém torta, a bajor krém is. Végig nagyon koncentráltam, és nagyon izgultam, mert a bajor krém az, amit nem gyakoroltam itthon, nincs is olyan formám, amivel tálalni kell, és amiből ha nem jön ki, mert nem lett tökéletes az állaga, akkor oltári gáz van. És természetesen annak a tálalását hagytam utoljára, hogy az utolsó percig tudjon dermedni a kicsike. Én pedig addig az utolsó percig reszkettem, hogy kijöjjön. Az oroszkrém tortámra a csokidíszeket már olyan remegő kézzel tettem fel, hogy csodálom, hogy nem törtem el mind a 120 db-ot, mert nagyjából annyit készítettem, hogy biztosra menjek. Amikor forró vízbe mártottam a kis formákat, és a bajor krémem lassan de biztosan, egyben kicsusszant a tányérra, szépen sorban mindegyik, akkor a szikla úgy zuhant le a szívemről, hogy majdnem fenékre estem tőle. Kezdtem elhinni, hogy ez is meglesz. Szépen körbedíszítettem, de ez már csak jutalomjáték volt, és aztán elindultam velük is kifelé, a bemutató asztalhoz, és ahogyan ott remegtek a tányéron a kezemtől, hirtelen visszacsöppentem a valóságba.

Elkezdtek cikázni a gondolataim hét óra kőkemény koncentráció után. Addig semmi más nem létezett, csak a liszt, a tojás, a cukor, a tortaforma, a zselatin, a habverés... nem voltam éhes, nem voltam szomjas, nem voltam vécén, az egész tér és idő nem létezett, csak a koncentrálás, mindig az adott műveletre, mégis egyben látva mindent, hogy mi hol tart, kel, hűl, hevül éppen. Aztán ott találtam magam, hogy viszem ki az utolsó munkámat, hogy hét óra után végre kifújom a benntartott levegőt, hogy büszke vagyok a fehér ruhámra, még úgy is, hogy már nem hófehér, mert látszanak rajta a munka nyomai, hogy beállok az asztalom mögé, és azt hallgatom, hogy mindenkinek gratulálnak, különösen szép eredmények születtek ma, és én a sírással küzdök, hogy most álmodom, vagy tényleg itt vagyok e, velem történik e, hogy lehet ez, pláne úgy, hogy másoknak ezt tanították, magyarázták, gyakorolták velük, elárultak titkokat, én pedig egyedül, otthon, a kicsi konyhámban próbálkoztam, és ugyanúgy, ugyanott állok velük, és megcsináltam!
Odakint várt rám Csaba, hozott nekem meglepi mekit, siettünk a vonathoz, bosszankodott, hogy kihűl, és az állomáson ettük meg egy padon, de én ilyen boldogan még nem ettem mekit! A lényeg hogy megvan, túl vagyok rajta, jól sikerült, egész nap egy korty vizet sem ittam, egy falatot nem ettem, és most olyan jólesik a meglepi. A lelkemnek és a szervezetemnek is. Mehetünk haza.

Egy újabb hét munka, aztán az utolsó megpróbáltatás következik. Szóbeli. Na ezt utálom. Az agyamat kell rávenni, hogy emlékezzen, hogy működjön, hogy ne legyen blokk, ráadásul beszélni kell értelmesen, magabiztosan. Angolul is pár szót, magyarul is. Azért egy dolog bátorított... legalább az alapanyagokról biztosan tudok majd beszélni, hiszen a konyhában érzem igazán otthon magam. És ha már elkezdem, csak jönni fog a többi is. Igyekeztem hamar bejutni, mint minden vizsgámra életem során, és sikerült is. Érkezés után olyan háromnegyed órával már zokogva telefonáltam anyukámnak. Anya, megvan, túl vagyok rajta! Anya, cukrász vagyok! Anya kérdezte: és sírsz? Mondom igen! Azt mondta, ne sírj! De ő is sírt! És akkor sírva nevettünk a telefonba, és én cukrász lettem. Ez a szókapcsolat járt a fejemben, még órákig, amíg a bizonyítványra vártunk, és néha eleredt a könnyem, nem tudtam hová forduljak, hogy ne nézzenek hülyének. Fogalmuk sincs, hogy én honnan jövök, hány éve vágyom ezt, milyen reménytelen volt, hogyan csináltam végig hétvégék nélkül, szabad esték nélkül. De nekem ez mind egyszerre kavargott a fejemben, és még fel sem fogtam rendesen. Aztán a kezemben tartottam a bizonyítványt, és amíg vártam, hogy a fiúk jöjjenek értem, újra meg újra meg újra elolvastam.

Addig csináltam ezt, amíg nem csörrent a telefonom, hogy kimehetek. Nagyon hangulatos volt, mert egy csodaszép kék bérautóval vártak, ez volt az én kis limuzinom, mindegy is volt, milyen autó, de az a kék!!! Beszálltam, szorongattam a bizonyítványt, és néztem ki az ablakon boldogan, felszabadultan, úgy, ahogyan már hosszú hónapok óta nem. Könnyű voltam, mint egy tollpihe. És aznap még várt rám egy pizzázás, egy vonatozás, ahol élménybeszámolót tartottam, este egy jól megérdemelt pezsgőzés, és nagyon gyors elalvás. Másnap reggel pedig az első gondolatom, hogy cukrász vagyok, és szabad, mert többé nem arra gondolok minden percben, hogy bármilyen fontos dolgot csinálok éppen, de most is tanulnom kéne. Milyen jó is, hogy vége! Gondoltam, de éreztem, hogy ez nem igaz...

Egy pár hete ugyanis már elkezdtek emaileket küldözgetni a vizsgázóknak, hogy be lehet iratkozni a vendéglátó-üzletvezető képzésre is, ami erre a sikeres cukrász, vagy szakács végzettségre épül, és a későbbiekben lehet vele akár saját helyet nyitni. Bár nekem régóta álmom egy saját kis cukrászda, egészen konkrét elképzeléseim vannak, hogy milyen lenne, sokszor eljátszottam már a gondolattal, de először teljesen elutasítottam a dolgot. Egyrészt megint ennyi pénz, egyszer is rengeteg volt, nem lehet, hogy most újra ekkora összeget kelljen fizetnem. Aztán megint menjek és jelentsem be, hogy három alkalom? Kizárt. Egyszer is elég kellemetlen volt, de muszáj volt, azt nem hagyhattam ki semmiképpen. Na meg megint utazzunk annyiszor, előző nap, zavarjunk megint esténként, tanuljak, ráadásul nem is olyan dolgokat, amiket annyira szeretek, hanem üzleti, gazdasági cuccot? Az idő is sokkal kevesebb volt rá, mindössze egy hónap, de úgy, hogy a legtöbb munka is decemberben van. Elvetettem a gondolatot, de valahol a szívem mélyén éreztem, hogy hibát követek el. Mondogathattam magamnak, hogy annyi minden szól ellene, úgyse nyitok én semmit, hol lenne rá pénzem, meg lehetőségem? Örüljek, ha felvesznek egy nem túl gagyi cukrászdába egyszer.
De az email jött minden héten, a gondolataimban egyre többször jelent meg, hogy átvehetek egy újabb bizonyítványt, meg az az érzés, amikor utoljára hagytuk el a Keletit, és nem éreztem úgy, hogy csak nyáron látom legközelebb. Végig ott motoszkált, hogy “meg kell tenned ennyit magadért”. Legalább az esélyét meg kellene adnom, hiszen lemondtam a cukrászatról is, de mégis úgy alakult, hogy meg tudtam csinálni. Mi van, ha egyszer úgy alakul, hogy összejön minden? Ha egyszer ott állok a lehetőség előtt, de nincs meg a bizonyítvány, ami kellene, és ezért el kell kezdenem egy sulit és évekig tanulni megint, ki tudja hol, hogyan, mennyit, mert most elszúrtam? Most csak egy hónap lenne, ami gyötrelmes lenne ugyan, mert rengeteget dolgozom, mellette intézem a karácsonyt, rendelésre sütök, és akkor még tanuljak és stresszeljek, utazzak, vizsgázzak? IGEN. Meg kell tennem, mert most csak egy hónap választ el tőle. Milyen menő lenne, ha ezt is megcsinálnám? Bizonyítanám magamnak, hogy képes vagyok erre is, és megtettem mindent az álmomért, ha valamiért nem jön össze, az már nem rajtam múlik. Én mindent megteszek.
Sok sok agyalás, többek közt egy álmatlan éjjel után egyre erősebb volt bennem ez az érzés, míg végül odaálltam Csaba elé, emlékszem, nezett valamit a gépen, leállította, rám figyelt. És ott álltam és kértem, vegyük át mégegyszer. Nem baj, ha újra variálni kell a beosztásán a munkahelyen? Én is meg merem tenni? Beszélhetünk újra a szállás ügyben a barátunkkal? Nem leszünk túl nagy nyűg? Meg tudjuk oldani anyagilag? A vonatjegyekkel meg minden mással együtt is? Ugye teljesen idióta lennék, ha ezt a lehetőséget most elengedném?

Ezután átmentem a másik szobába, hogy teljes csend legyen, és leadtam a jelentkezést. Azt hiszem a határidő előtt egy nappal. Másnap már jöttek is az infók, aztán a tananyag, és kezdődött minden elölről, csak most turbó üzemmódban. Itt tényleg csak félóráim voltak tanulni, tényleg sokkal nehezebben vette az agyam a tananyagot, idegennek éreztem magam ehhez, pláne a gyakorlati részhez, a számolásokhoz, a sok sok gazdasági izéhez, még a vonaton is tanultam mindig, amikor utaztunk, volt amit kértem, hogy együtt nézzünk át, ennyi segítségem volt. Szerettem volna, ha van több idő, és keresek tankönyvet, tanárt, vagy legalább anyával átvesszük a matekos részeket, mert ő jó ebben. De nem volt idő. Csak a rohanás volt, az egyik vizsga éppen főpróbahét közepére esett, szóval reggeltől estig dolgoztam, meg még az utazás napján is kettőig, éppenhogy vége lett a próbának, és én szaladtam a villamoshoz, hogy mihamarabb hazaérjek. Én a szendvicseket készítettem, Csaba mosogatott, beleugrottam a fehér blúzomba, pizsi, szokásos cuccok a táskába, és már úton is voltunk. Időm sem volt felfogni, hogy mi történik, és a modulzárótól az utolsó vizsgáig így éreztem. Hogy azt sem tudom mi van, csak megyek előre, csinálom, amennyire tőlem telik, munka, tanulás, haza, alvás, sütés, munka, tanulás, haza, alvás, munka, utazás, vizsga, haza, munka, utazás, vizsga.

És végre eljött az utolsó, a szóbeli/gyakorlat, ahol most annyira izgultam, mint az érettségi előtt, annyi különbséggel, hogy arra rengeteget készültem, most pedig alig volt időm, és én így soha nem mentem vizsgázni, hogy nem érzem azt, hogy én nagyon tanultam, már csak eszembe kell jutnia. Bűntudatom volt, hogy nem tudok mindent, holott nem rajtam múlt, első a pénzkeresés, azt muszáj, aztán jön a többi, és amennyit csak tudtam, én megtettem mellette. Annyira voltam stresszben, hogy még amikor kijöttem a teremből, és nem is sikerült rosszul a felelet, akkor sem tudtam kiengedni. Vártuk a bizonyítványosztást, tömeg volt, szervezetlenség, én szédültem, és még mindig nem hittem el, hogy hamarosan a kezemben lesz a papír. De aztán behívtak. Bementünk egy terembe, gratuláltak mindenkinek, majd egyesével mondták a neveket. Remegő lábakkal indultam a cél felé, aztán a kezembe nyomták, és ez most olyan lassított felvételnek tűnt. Teljesen valószerűtlen volt, amit ott olvastam. A nevem, a nem is csúnya jegy, a pecsét, a megnevezés. Vendéglátó-üzletvezető. Már megint sírok! Úgy rántom el a bizonyítványt az útból, mielőtt még rázuhanna a sós lötty, és egy paca lesz a drága pecsétből. Még tapsolni kell a többieknek, de én már úgy lefotóznám, és küldeném, hogy MEGVAN, Anya!!! Ez is megvan!!!
Kimegyek a teremből, a fiúk várnak, látják, hogy bőgök. Na, ennyire rossz lett? Kérdik tréfásan, Csaba nem hagyja ki, hogy odaszóljon az ajtó felé, hogy meg szeretném ismételni a vizsgát, mert nem vagyok megelégedve a jeggyel. Kiabálok, hogy még csak az kéne, és már nevetek. Sírva nevetek, lefotóznak, büszkén tartom. Nyertem. Megcsináltam. Milyen jó! Nagyon kemény hónap volt, de megérte, mert különben ezen rágódnék talán egész életemben. 
Éhes vagyok, de a gyomrom még nem áll készen az evésre, úgy döntünk, “haza”megyünk, illetve vendégségbe, de előbb veszünk pezsgőt, amiben aranylapocskák vannak. Ma is ünnep van, de ma olyan igazi. Amikor tényleg vége, amikor nem három pont van a mondat végén, hogy megcsináltam... hanem felkiáltójel. Vége a “most is tanulnom kéne” érzésnek, a sok sok kiadásnak, a szervezésnek, a szívességeknek, az utazásnak, az ezekkel járó feszültségnek. Jöhet a pihenés, a pezsgő, a pizza is. (Jé, harom P!) A hazaút, a meleg ágyikó, másnap a családhoz megyek, mutatom a bizit, rántott husit és uborkasalátát készítettek az ünnepre. Folytathatom végre a felnőtt életet, amikor nem kell tanulni, munka után nyugodt szívvel dőlhetek el a kanapén, és ami nagyon fontos: várhatom végre igazán a karácsonyt! Egy kicsit megpihenek, de a történetnek itt nincs vége, ez nem happy end, csak egyetlen fejezet. A kalandregény még csak ezután kezdődik...