Zsepibaba blogja

Tőlem szokatlan módon kicsit vidámabb témával készültem. Lehet hogy béna is lesz, ilyet még nem csináltam, de próbáljuk meg...
Az ötlet onnan jött, hogy nem került el engem sem a karantén, és bár bizonyos szempontból borzalom volt, betegápoló lettem, de amikor kezdtek jobbra fordulni a dolgok, nagyon élveztem. Már önmagában felemelő volt, hogy nem találkoztam emberi lényekkel, de az igazán csodálatos az volt benne, hogy a kutyámat és macskáimat nonstop láthattam, őket pedig nem lehet megunni!

Öt cicánk van. Mindig is rajongtam az állatokért, de ez a két hét totális bezártság csak megerősített abban, hogy ők teszik elviselhetővé, sőt olykor széppé a világot. Arra gondoltam, most írnék egy jellemzést róluk, amit az fog megérteni igazán, akinek vannak állatai. Aki tudja, hogy minden egyes állat egy külön egyéniség, más más személyiségjegyekkel. Valahogy így:

Lucifer
Öt éves fekete kandúr. Igazi sármos, délceg úriember. Tökéletes izmos testalkat, kimért, lassú léptek, pár őszülő szőrszál, mint szexepil. Nagyjából tizenöt centis korától ismerem. Aprócska kékszemű jószág volt, és igazi kis bajkeverő, mint a legtöbb kiscica, innen a neve. De hamar felnőtt és a környék cicaszívtiprója lett. Nagyon higgadt, barátságos természetű, amikor megérkezik -persze késve mint a többiek- egészen meglepő vékonyka hangon jelzi, hogy éhes. Amikor szeretgetjük, hangosan szuszogva fújja ki a levegőt, és persze dorombol. Szeret az asztal bal oldalán lévő hokedlin ücsörögni, azt várva, hátha kinyílik a hűtő, és előkerül pár szelet sonka, ami aztán fenséges orra elé hullik. S amikor megkapta amit akart, elégedetten távozik. Ha süt a nap, csak úgy csillog a bársonyos fekete bundája, s ahogyan utána nézek, nem irigylem a cicalányokat. Bizony én is megőrülnék egy ilyen hapsiért... Tavasszal, nyáron, s most már egyre inkább ősszel is, hiszen mindig meleg van, örülhetek, ha naponta tiszteletét teszi, de olykor olykor kimarad, és nélkülöznöm kell a társaságát. Vele a telek az igazán szépek, amikor vastagra növesztett bundájába túrhatom az ujjaimat, és képes egész nap összegömbölyödve aludni idebent, nyugodt, egyenletes szuszogással. Csak akkor mozdul meg, ha a hűtőajtó hangját hallja, vagy a hentesáru csomagolásának hívogató csörgését. Tökéletes harmóniában van önmagával, belső békéjét nemigen zavarhatja meg senki. Sokszor faggatom, mi a titka, úgy tanulnék tőle, de csak bölcsen hallgat és nagyon lassan pislog hozzá. Tudja, hogy tökéletes, semmi kétség.

Micike
Lucifer testvére, együtt kerültek hozzánk. Nagyon picike volt még akkor, félénk, szeppent cirmos kislány, nagyapa egyik cipője volt a kedvenc alvóhelye, amibe háromszor is belefért, de valamiért a legbiztonságosabb búvóhelynek tűnt számára. De gyorsan felcseperedett, életet is adott három kiscicának, akiknek biztosítottunk helyet, majd még háromnak, akik nálunk laknak, s akikről a későbbiekben még mesélni fogok. Ezután elérkezett az ivartalanítás ideje. Azt hiszem öt cica bőven elég boldogságforrásnak, és gondoskodik arról is, hogy ne halmozódjon fel túl sok vagyon, amivel nem tudnánk mit kezdeni. (Vagyis sokat esznek.)

Szóval életem első ivartalanítását Micikével éltem át. Úgy egy héttel előtte mély depresszióba zuhantam. Tudtam, hogy ez a beavatkozás elengedhetetlen a boldog életéhez, hogy jót teszek vele, de akkor is utáltam magam, hogy odaviszem egy idegen helyre, ahol aztán felvágják, meg talán fájni fog a kis sebe... áh, borzasztó volt. Nálunk a cicák főleg kintiek, szeretnek bejönni szétnézni, aludni egy jót, de kint élik a saját kis életüket. Most viszont egy hét benti élet következett. A műtét gyorsan ment, hazatérve viszont elkezdődtek a kínok. Főleg a részemről. Szegénykém sokáig kábult volt, aztán az ölemben aludt egész éjjel. Amikor felriadt, megnyugtattam, és a ringatásra újra elaludt. Nem volt szabad felugrálnia sehová, így amikor láttam, hogy az ágyra menne, mindig elkaptam és feltettem. Hamar megtanulta, hogy ez így működik, így egy idő után csak feltette a puha mancsocskáját az ágyra, és nézett rám kérőn, én meg feltettem. Olyan hihetetlenül cuki volt! A műtét utáni lámpabúrát nem tűrte meg a nyakán, akárhogyan tettem rá, ahogyan a védőruházatot sem, így egy nyugodt percem nem volt, folyamatosan néztem, nehogy kitépje a varratot. Egy idő után nagyon nehéz volt bent tartani a házban. Ment volna dolgára, felfedezni, mászni, játszani, ahogyan szokott, de én nem engedhettem ki. Ezért is utáltam magam. A végére már ő is engem, mert az utolsó napon tüntetőleg nem az alomba pisilt, hanem egy táskára. Nem igénytelen ő, máskor soha nem tenne ilyet, de ezúttal muszáj volt, csak hogy tudjam: na most volt elég. Aztán ahogy túljutottunk ezen, tényleg a világ legboldogabb, leghuncutabb macskája lett. Egész délelőtt rosszban sántikál, látni a szemén olyankor, hogy mi következik. Rohangálás, ha bent van akkor tárgyak leverése, szekrénybe bújás, a többi, sokkal fiatalabb cica megtámadása, beszökés a szobába a lyukon, amit a szúnyoghálóba vájt magának. Olyan mint ha még mindig kölyök lenne. Délután aztán szépen leheveredik a fotelba és fel sem kel estig. Amikor arra járok megsimizem, ő pedig elégedetten mutogatja a hasiját égnek álló tappancsokkal. Ó, és ő az egyetlen, aki gyakran iszik vizet, a többieket legalábbis még nem kaptam rajta ilyesmin...

Tappancs
Micike kicsi fia, egy erős, masszív, széles fejű cirmos kandúr. Őt már születésétől ismerem. Messziről látszott, hogy fiú, komoly adottságokkal rendelkezett. Jellegzetes hangja van, olyan panaszkodó, mint ha mindig fájna valami, meghallom idebent, amikor megérkezik a kapuba, mert már messziről jelzi, hogy itt van, mehetek ki hozzá. Etetés előtt megsimogatom, utálja, ha a feje tetejéhez érnek, én pedig azértis megpróbálom, mert annnnnnnyira cuki, ahogy kibújik a kezem alól! Igazi kandúr lévén sokszor a frászt hozza rám, van hogy két teljes napig nem jelentkezik, mert a szoknyavadászat fontosabb számára, mint az evés és a meleg otthon. Pasik! ...Én pedig itthon reszketek érte, várom, nézem a kaput, az udvart, bár nem tudnám nem észrevenni, amikor kiabál. És olyankor beszélek hozzá, leszidom, hogy mit képzel, mit álltam én ki amíg ő csavargott, ő pedig hangos nyávogással válaszolgat, érvel, elmondja hogyan is volt ez pontosan, panaszkodik, hogy az ő élete sem fenékig tejfel, nehogy azt higgyem már. Sokat veszekszünk, de akkor is imádom, úgy ahogy van! Még ha viharos is a kapcsolatunk, ő is szeret. Hidegebb napokon képes órákon át az ölemben aludni, és méretes tappancsát a kezemben pihentetni.
Ő issza a legtöbb tejet, néha csak azért néz be, hogy van e fehér lötty a tálban, persze hogy van, akkor azt kilefetyeli és mint aki jól végezte dolgát, megy tovább. Amikor pedig mi emberek ebédelünk, ő érdeklődve oldalra biccenti a fejecskéjét, jelentőségteljesen néz, így próbálja megtudakolni, finom e, ami a tányéron van.

Szemike
Vagy más néven Szemibubuuuuu! Így kiáltok fel, amikor meglátom a fehér-tarka kis testét. Csak neki van fehér hasa, és fehér lábikói, amikért élek-halok. Az ő kedvence a száraz kajcsi. Talán jobban szereti, mint az alutasakost, ami ritkaság. Szemike olyan kis komoly cicus. Nem olyan bajkeverő, mint a mamája még így felnőtt korában is. Kíváncsi, nézelődik, játszik is, de sosincs az a rosszaság a szemében. Sokszor inkább egy kutyus tekintetét vélem felfedezni benne, és érdekes módon ő van legjobb viszonyban Sió kutyával is. Érdeklődik, ha beszélünk hozzá, a szemünkbe néz és biccent felfelé, mint ha csak azt mondaná: igen, figyelek rád, mondd! Hosszasan lehet vele játszani guruló tárgyakkal, elgurítjuk, s ő visszagurítja. Ha lefekszik mellénk, sokáig ott marad, nyugodt, türelmes, és megbízható, nem fog lelökdösni tárgyakat a szekrény tetejéről. Ám cica mivoltát bizonyítja, hogy nem mindig van kedve a cirógatáshoz. Sokszor úgy néz ránk, mint ha éppen megtámadni készülnénk, és elszalad.

Szemike és Prücsök egyszerre lett ivartalanítva, nem tudtam ez így könnyebb vagy nehezebb lesz, de úgy voltam vele, essünk túl egyszerre ezen a tortúrán. Nos, bizonyos szempontból könnyebb volt így, együtt aludtak, egymáshoz bújtak, egymást vigasztalták. Így aludtam is valamennyit éjszaka, hiszen nem az én karomban aludtak, hanem összebújva, jobban is viselték, mint Micikém. Viszont az a pár óra, amíg a nyugtató kiment belőlük, istenem! Aki átesett már ezen, tudja, ilyenkor a macska egy felhúzható játékra hasonlít. Nincs tudatánál, zombi tekintettel megy körbe körbe a szobában, mint akinek az élete múlik rajta. Ezt hagyni is kell, mert gyorsabban távozik így a gyógyszer a szervezetből. Csak vigyázni kell, hogy ne tegyen kárt magában. Így hát elindult a játék. Két kis kábszeres duracell miák, és mi ketten a párommal. Egyikünk az egyik örökmozgó lámpabúra után, másikunk a másik után. Néha cseréltünk, mikor már nagyon szédültünk egy irányba menni. A lámpabúrájuk néha beakadt a szőnyegbe, s nem bírták felemelni onnan, így megálltak, odatapadtak a földhöz, de nem akartuk hogy megfulladjanak, úgyhogy szusszanásnyi pihenés után segítettünk felemelni nekik, és indulhatott a móka elölről. Azt hiszem nem lesz több nőstény macskám...

Prücsök
Nevét a kis óvatos természetén túl a hangjáról kapta. Ciripelő prrrrr prrrrr hangot hallatott nyávogás helyett sokáig, néha még ma is. Mindig is ő volt a legkisebb. És valami megmagyarázhatatlanul cuki szemei vannak. Egyszerre szigorú, huncut és félénk. Ő is cirmos. Mikor maroknyi korában felemeltem, mindig hangos visítással tiltakozott. Kicsi, félős cicababuci, akit nem is háborgattam. Amikor nyugodtan feküdt, mindig megsimogattam, de nem voltam tolakodó. Nagyon sokáig nem is dorombolt egyáltalán. Aztán elkezdett bátorodni. Többször kereste a társaságom, de nem vettem fel, csak simiztem, mikor odajött, és ez egyre többször fordult elő. Sikerült a bizalmába férkőznöm. Aztán egy karácsonykor fogta magát, és felugrott az ölembe. Csak néztem, ez biztos hogy az a macska? Összekuporodott, dorombolt, és órákig le sem akart menni. Ez volt az én karácsonyi ajándékom tőle.
Prücsök állandóan enne. Vékonyka hangján folyamatosan nyávog reggel, amíg elé nem teszem a szaftos ételt. Ahányszor kaját lát, eszik, és megis pici, és pehelysúlyú. Amikor fölveszem -mert már szoktam-, szinte nem is érezni a súlyát, és ez olyan aranyos, hogy mindig elolvadok tőle. Most a karantén alatt lettünk csak igazi barátnők. Annyiszor megnevettetett, mert ahogyan nagymamámat ápoltam, és mászkáltam az udvaron át a szoba és konyha közt hatvanszor egy nap, mindig követett. A nyomomban volt, és mint egy matrica, amikor leültem, az ölemben találtam. Persze le kellett tennem, amikor épp dolgom volt, de ahányszor leültem, ő mindig ugrott. Kísért oda-vissza és azzal a leírhatatlan édes tekintettel követett mindenhová. Persze, hogy a legnehezebb percekben is elnevettem magam. Őt szoktam legtöbbször arról faggatni, hogy lehet ilyen cuki. Minden nap megkérdezem, és az is érdekelne, hogy tudja elviselni a saját cukiságát, vajon milyen lehet így élni. De a titkot nem árulják el, csak felháborítóan cukik tovább.

Nagyon szeret focizni, alufóliából szoktam készíteni neki golyót, és percekig elvan vele, hogy ide-oda lövi, de érdekes módon mindig a lábamnál landol, akkor visszapasszolom neki. Türelmesen kivárja, addig csak koncentrál. 
Illetve rá jellemző leginkább a híres “engedj be hogy kimehessek”, bár ezt minden macsek előszeretettel csinálja, főleg amikor egész nap a konyhában tartózkodom és főzök, mosogatok, és rengeteg a dolgom, kint meg nagyon hideg van. Kaparják az ajtót, kinyitom, bejönnek a hideggel együtt, tesznek egy kört, és leülnek az ajtó elé, türelmetlenül hátratekintgetve, hogy mikor nyitom már ki, hát menniük kell!

Kétségtelen, hogy sokba kerülnek és olykor bosszúságot is okoznak, de az is biztos, hogy nélkülük feleennyit sem nevetnék, nem érezném a megnyugvást, amikor hunyorítva dorombolnak, amikor sírok és azonnal ott terem valamelyik az ölemben, szinte ölel és kér a szemével, hogy ne legyek szomorú. Igen, a macska is képes erre, nem csak a kutyus!
A nehezebb reggeleken már csak azért érdemes felkelni, hogy amikor kinyitom az ajtót, mindnyájan más irányból szaladjanak és produkálják magukat, amivel megnevettetnek. Aztán káromkodhassak, hogy öten tizenöt irányba cikáznak a lábamnál, amíg az ételt készítem, és sokszor majd’ elesem bennük. És tudom, hogy melyik fog felülni magaslati pozícióba, hogy onnan figyelje, biztosan grammra ugyanannyi e az öt adag, amit készítek, melyik fog az asztal lábán nyújtózni, hogy a puhaságával vegyen le a lábamról, melyik üvölt hangosan, amíg meg nem kapja a reggelit, hogy igyekezzé má, nem ettem egész éjjel! Tudom melyik fog közben a két lábam közt szlalomozni, hogy nehezített pályán is gyakoroljam a felszolgálást, és melyik az, aki amikor lerakom az öt tálat, az istennek sem találja azt az egyet, ami még szabad. Néha különféle alakzatokat, térformákat alkotok velük (nem hiába a táncos múlt). Úgy rendezem el a tálkákat, ahogy az nekem tetszik, ők pedig a tálkákhoz rendeződnek, ezek az úgynevezett cicaformációk (mindig tánctanár akartam lenni).
A lényeg, hogy velük szebb az élet, sok a móka, a nevetés, és rengeteg szeretetet adnak, meg persze kapnak vissza. Csukott szemmel is bármikor megismerném mindet a hangjáról, a tapintásáról, a viselkedéséről, és mind az ötnek ugyanúgy az őrült rajongója vagyok. :)