Zsepibaba blogja

Tegnap álltam a buszmegállóban, vasárnap lévén elég sokáig, sőt, nem is bírtam addig állni, sétálgattam oda-vissza. Nehéz időszakot élek, nagyon sokminden felgyülemlett, szomorú vagyok, aggódom, hónapok óta nem tudok örülni semminek, fáradtnak és levertnek érzem magam. Nem jók az ilyen egyedül töltött percek, amikor nem tudok mit kezdeni magammal, csak várok. Most is eszembe jut a Nagyapám, könny szökik a szemembe. Lassan négy hónapja már, és már nem sírok minden nap, de rengeteget gondolok rá, és minden nap van egy pár perc, amikor különösen fáj. Aztán jön a sok tennivaló, és kicsit megfeledkezem róla. Próbálok nem zokogni, megnézem újra, hány perc múlva jön a busz, meddig kell még mászkálnom fel-alá, mint egy oroszlán, akit börtönbe zártak az emberek szórakoztatására. Van még idő bőven.
Egyszer hallom a hátam mögül, hogy valaki hozzám szól. Néztem, hogy elküldjem a fenébe, vagy sem, ki az, mi az, mit akar. Egy fogyatékos fiú lépett oda hozzám, és minden előzmény nélkül elkezdett nekem mesélni, majd keresgélt egy képet egy fényképalbumban, hogy megmutassa nekem. Amikor ránéztem, már mosolyogtam, és figyeltem, mi az amit mondani akar. Sokan néztek, mint borjú az új kapura, egy férfi volt, aki elmosolyodott a történtek láttán, a többi csak bámult.
Amikor megláttam a képet a szép fiatal lányról, aki a szerelme, és vinni fog neki mézeskalácsot, ránéztem, rámosolyogtam, és mondtam, hogy gratulálok, és biztosan nagyon fog örülni a lány. Az előzmények és a hirtelen jött kedves élmény együtt megint könnyet csalt a szemem sarkába, kicsit megtöröltem. A fiú nem akart tovább menni. Állt előttem, nézett egy ideig, nézte az arcom, és azt kérdezte: Fáradt vagy? Nos, hetek óta mást se érzek, csak hogy fáradt vagyok. Nem csak a munkától, meg a tavaszi fáradtság, hanem lelkileg. Belefáradtam mindenbe, ami mostanában történt, hetven évesnek éreztem magam, és amellett hogy mostanában rengeteget dolgoztam, keveset aludtam, sajgott mindenem belül, az agyam folyamatosan zakatolt a problémák megoldásán. Miskolcon minél többen vannak körülötted, annál inkább egyedül vagy. Volt, hogy elkapott a zokogás a villamoson, ami tele volt, de szerencsére gond nélkül megtehettem, senki sem nézett rám, senki nem látott, nem volt kínos, takargatnom se kellett, és ezért őszintén hálás voltam. És akkor most idejön hozzám egy fogytékos fiú, rám néz, és a legpontosabban diagnosztizál. Fáradt vagy?
Igen, mondtam. Fáradt vagyok. És rámosolyogtam, de aztán nem tudtam mit mondani. Majd jött a következő kérdés. NEHÉZ? Belenézett a szemembe, mélyen, és belátott rajta egészen a szívemig. Látta a rajta lógó mázsás súlyokat, ahogyan húzzák, tépik régóta, ahogy már kezdenek belenőni, és én kezdek hozzájuk szokni. Nehéz? Kérdezte. Igen, nehéz, feleltem.
Kérdezte, hogy honnan jövök, mit csináltam, hogy fáradt vagyok? Mondtam, hogy most otthonról megyek a barátomhoz, csak mostanában sokat dolgoztam, meg meghalt a nagypapám. Csak egyet mondtam el a sok közül, tudtam, hogy ebből meg fogja érteni, hogy hogyan fáj. Mosolygós volt, de akkor elkomolyodott. Elismételte amit mondtam, várt pár másodpercet, aztán átölelt. Nem érdekelte, hogy ki néz, mert “fogyatékos”. Engem nem érdekelt, mert én tudom, valójában mindenki más is fogyatékos. Ezzel még nem volt vége, de elmondanám, mit jelent valójában az, hogy valaki “szellemi fogyatékkal”él. Maga a szó ugye azt jelenti, hogy valmi hiányzik belőle. Ha valmi fogy, akkor kevés van, ha elfogy, nincs. Arra utal esetükben, hogy butábbak, mint az átlagember, hogy nem fognak fel bizonyos dolgokat. Egyesek szerint hülyék. Nos. Én azt gondolom, ami hiányzik belőlük, az nem az ész. Hanem a rosszindulat, az irigység, a hazudni akarás és tudás, a rafináltság, a közömbösség... ettől fogyatékosak. Tudnak élni, tudnak gondolkodni, tudnak szeretni, tudnak szomorúak lenni, tudnak dolgozni, mindent tudnak, ami fontos! Viszont nem tudnak csalni, hazudni, bántani, úgy játszani, mint egy “egészséges” ember. Ezért mások. Ezért nem fogadják el őket teljes értékű embernek. A “normális” ember fél attól, ami más. Milyen ijesztő is az őszinteség! Amikor nincs titok, nincs játszma, nincs hazugság.
Mindenki hazudik. Mindenki próbál feltenni egy maszkot. Ha nem is rosszindulattal, de így van. Próbáljuk erősnek mutatni magunkat, akkor is, ha beleszakadunk. Állásinterjúkra megyûnk, kiöltözünk, külön képezzük, “hogyan add el magad”. Mert ha nem tudod, akkor éhen halsz. Sminkelünk, hogy mindig jól nézzünk ki. Betegen is, fáradtan is, akkor is, ha fáj. Dolgozunk, mint az állat, és azt gondoljuk, minél többet, annál jobb fejek vagyunk. Sajnáltatjuk magunkat. Idióta szabályokat állítunk fel saját magunknak. Ha szeretünk valakit, eltitkoljuk, hogy ne legyen ciki. Nem mondjuk ki sokszor, hogy szeretlek, hogy fáj, hogy már régen megbocsájtottam neked, mert büszkék vagyunk. Mindent eltitkolunk, mindent megjátszunk, hogy kemények legyünk. Hm. Aki fogyatékos, ezt nem tudja megtenni. De minden mást, ami valóban szükséges, igen. Akkor hogy is van ez? Sétálok az utcán, küzdök a könnyeimmel, és örülök, hogy mindenki leszarja, mert engem sem érdekelnek. Erre odajön ez a fiú, két másodperc alatt leesik neki, hogy mi van velem, és átölel, hogy ne fájjon annyira. És valóban jólesik. Nem érdekel, hogy ki bámul. Én is úgy születtem, hogy képtelen vagyok hazudni. Próbálkozom, tanulgatom, hogy meg tudjak élni, hogy boldoguljak valamennyire ezen az iszonyú helyen, de NEHÉZ.

Persze én nem születtem “fogyatékosnak”. Sőt, egy ideig rettegtem tőlük. Egészen kicsi voltam még, amikor először találkoztam egy ilyen kisfiúval. A szüleink beszélgettek a bolt előtt, és nála volt egy kifli, vagy zsemle... odajött hozzám, és mindenáron meg akart etetni vele, én pedig tolakodónak gondoltam, mert féltem mindenkitől, és nem szerettem, ha hozzám érnek. Anya mögé bújtam. Mondta az anyukája, hogy ne haragudjak, csak adni akart az elemózsiából nekem, és csak így tudja kifejezni. Megértettem, de azért félelmetes volt továbbra is. Ahogyan tanulgattam az emberek buta szabályait, egyre félénkebb lettem, és hiába tudtam, hogy Ők nem rossz emberek, de mindig közeledni akartak felém, és ez megrémített. Akkor változott ez meg, amikor 12-13 évesen elmentünk egy ilyen intézetbe fellépni a tánccsoporttal, aminek tagja voltam. Két napot voltunk ott, értelmi fogyatékosokkal, és mozgássérültekkel. Hiába volt öltözőnk, ahogy kiléptünk onnan, már ott is voltunk köztük, hiszen ők nem ülnek le egy helyre és beszélik meg feltűnés nélkül, hogy nézd ez milyen jó csaj, milyen király ruhájuk van, biztos jó sokba került, stb. Hanem odajöttek, megnézték a ruhánkat, meg akarták érinteni, mert csillog, beszélgetni akartak velünk, és az együtt töltött idő lehetőséget adott arra, hogy megértsem. Nem kell félni. Nem kell ódzkodni. Nem kell menekülni. Mert ők jók. Barátkozni akarnak, ismerkedni akarnak, de nem bántani. Lehet velük beszélgetni egész nyugodtan, mert nagyon is tudnak, és sokkal kellemesebb, mint egy átlagos emberrel, aki rögtön azt nézi, hol kössön beléd, hogy hogyan kerekedjen felül rajtad, miben vagy gyengébb mint ő. Ők egyszerűen beszélgetni akarnak, rád kíváncsiak, hogy honnan jöttél, mit csinálsz, mit ettél, mit szeretsz csinálni, a legegyszerűbb dolgokról beszélgetnek, amik valóban fontosak. Nem a politikáról, nem arról, hogy milyen végzettséged van, hogy mennyi pénzed van, és mikor szülsz már gyereket, hogy hol dolgozol és főleg ezzel mennyit keresel. Témák, amiket gyűlölök...

Felszálltunk együtt a buszra, és még megbeszéltük ki hová megy most, hogy mit ettünk ebédre, hogy egészséges a gombaleves, finom a rántott hús, hogy kit szeretünk, mutatja, hogy felírt magának címeket és telefonszámokat színes betűkkel, és megállapítom, hogy szép. Szeretem a színes dolgokat. És azon veszem észre magam, hogy nem erőlködöm, hogy csak beszélgetek, hogy nincs rajtam a maszk. Könnyebb. Még egyszer megsimogatta a karomat, mielőtt elköszöntünk, mert válaszoltam neki, mert kedves voltam vele. Aztán leszállt, integettünk egymásnak mosolyogva, a busz elindult, én pedig gyorsan visszatettem a maszkomat, nehogy meglássanak az emberek.